Arcok a vitrin túloldaláról

– Köztudott rólad, hogy erősen kötődtél a szüleidhez, főképp édesanyádhoz, akit a közelmúltban veszítettél el. Ha jól tudom, a pályaválasztás első útelágazásában is a családi minta volt a tanácsadód.

– A szüleim a személyiségükkel, emberi teljesítményükkel, az életben elért eredményeikkel, sikereikkel mindig mintát adtak és óriási hatással voltak rám. Édesanyámhoz nagyon sok közös program, élmény is fűz, óriási veszteség volt az elvesztése idén februárban. Most meg kell tanulnom nélküle egy életet kialakítani. Mivel édespám matematikus, tanár, édesanyám pedig festőművész és ugyancsak pedagógus volt, valóban a szülői sorminta tudattalan követni akarása miatt választottam érettségi után a matematika-rajz szakot a szegedi Tanárképző Főiskolán.

– Kik voltak azok, a szüleiden kívül, akik meghatározták a személyiséged és ezzel az életed alakulását is?

– Elsőként a Zrínyi Ilona Általános Iskolai és a Katona József Gimnázium pedagógusait említeném, akik elképesztően jó tanárok, művelt emberek voltak. Meghatározó mérföldkő volt az életemben Forgács Erzsébet zongoratanárnő is, aki egy fogalomnak számított tanítványai körében. Hosszú évekig tanított zongorázni, s ami nekem akkor az alkotást jelentette, azt ő egy személyben betöltötte. Ő plántálta belém azt is, hogy mindig higgyek magamban, mely kapaszkodó végig kísért az egész eddigi életem során.

– Matematika-rajz szakos tanárként hogyan kerültél a Szórakaténusz közelébe?

– A főiskola utolsó évében nyári munkaként teremőrködtem az 1976-ban nyílt kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeumában. Imádtam ott dolgozni, lenyűgözött az a miliő, amivel ott találkoztam! A főiskola elvégzése után pedig Bánszky Pál, igazgató hívott fel, hogy volna-e kedvem az akkor már tervben lévő Szórakaténuszban dolgozni. Azonnal igent mondtam, s 1979. szeptember 1-je óta, pontosan 41 éve itt dolgozom. Az akkori kultúrpolitika mind a Naiv Múzeum, mind a Szórakaténusz létrejöttét teljes vállszélességgel támogatta.

– Egy olyan intézmény munkatársa lettél, mely akkor még csak a tervasztalon létezett.

– Igen, eleinte a tervezés folyt, majd gőzerővel megindult az építkezés. Ebben az időben a „szalagházban” laktam, s a 4. emeletről követtem nyomon, ahogy az épület létrejön. Az intézmény megalapításának az egyszerű ember hagyományainak, alkotó tevékenységének felelevenítése és továbbéltetése, valamint egy népi játékgyűjtemény létrehozása volt a célja. Később láttuk – mivel a régi, falusi játékokat senki nem rakta el -, hogy azokat már nehéz lesz begyűjteni. Aztán folyamatosan kerültek elő – időnként a szó szoros értelmében a föld alól – régi, polgári játékok, így ezeknek köszönhetően elkezdett gyarapodni a gyűjteményünk, nem csak magyar területről, hanem szerte a világból.

– 1981 decemberéig, amíg a Szórakaténusz felépült és megnyitott, mivel foglalkoztál?

– Háttérmunkát végeztem, tanulmányoztam a világ hasonló intézményeinek működését, leltároztam és hát gőzerővel elkezdtem játékokat gyűjteni, hiszen úgy nyíltunk meg országos szakmúzeumként, hogy szinte nem volt gyűjteményünk. Az első darabokat Bánszky Pál hozta be, aki a játékokat budai, polgári családoktól szerezte be. Én kezdetleges módszerekkel dolgoztam, napról napra tapogattam ki ezt a világot: elindultam házról házra, búcsúkba jártam, s így gyűjtöttem a játékokat. Vonattal, busszal közlekedtem, így rengeteg emberrel találkoztam és beszélgethettem. Az így kialakult és folyamatosan bővült emberi kapcsolataim révén aztán már szinte „magától” talált utat a múzeumba sok játék. De a fő célom már akkor is a magyar játékműhelyek kutatása és gyűjtése volt. Mindeközben a naivban is sok feladatot rám bíztak, időszaki kiállításokat rendeztem Kecskeméten, az országban, sőt külföldön is. Aztán egy nagy álmomat is beteljesítettem: elkezdtem művészettörténet tanulmányaimat levelező szakon Budapesten.

– Valójában mit jelent neked egy játék?

– A játék mindannyiunk életében és lelkében különleges helyet foglal el, hiszen kötődik hozzá a gyermekkorunk, a szüleink, ünnepek és termérdek pozitív érzelem. Ha valaki szinte semmit nem rakott el a gyermekkorából, egy vagy két játék biztosan megbújik a lakás rejtett zugaiban, túlél költözéseket és elkíséri a felnőtt korig. A család megbecsülését élvező magántulajdont ma is nagy tiszteletben tartom, mások kötődésének tárgya nekem szent. Főképp, ha megtiszteltek a bizalmukkal, és azt nálunk, a múzeumban helyezték el.

– Mára már 70 ezres gyűjteménye van a Szórakaténusznak, emlékszel még az első „szerzeményre”?

– Az első tárgyat egy bizományi áruház export raktárában választottam ki több ezer közül. 1981-ben volt, amikor még mázsaszám vitték ki a polgári értékeket az országból. 13 darab fafigurát és egy nagy doboz kőépítőt szemeltem ki ott és cipeltem haza busszal, vonattal. Moskovszky Éva, aki neves kultúrtörténész és játékgyűjtő volt, emellett a munkámban fő támogatóm, mondta mindig nekem: „fiacskám, neked jó gyomrod van a gyűjtéshez”. Talán igaza volt, ösztönös érzékem volt a játékok felkutatásához és gyűjtéséhez.

Még én is emlékszem gyermekkoromból és a szüleim elmeséléseiből, hogy a Szórakaténusz egy fogalom volt anno.

A 80-as években erős kapcsolatunk volt a népműveléssel, a hazai és külföldi közművelődési tevékenységgel és a különböző szakemberekkel. Én magam elsősorban a szomszédos országok felé voltam elkötelezett, egyik legsikeresebb munkám a cseh és szlovák muzeológusok, játéktervezők kiállítással és sok játékkal egybekötött magyarországi konferenciája volt. Pezsgő, felfokozott közművelődési élet volt az országban és Kecskeméten is. Rengeteg látogatónk volt, temérdek kiállítást szerveztünk és rendeztünk akkoriban, rendszeresen megjelentünk a BNV-n. Úttörők voltunk mind a játékmúzeum megnyitásával, mind a játékkészítő, kézműves műhely létrehozásával. Ez utóbbi valódi kuriózumnak számított akkoriban és sok fiatalt is vonzott.

– Mi hozott törést ebben?

– A 90-es évek második felében elcsendesedtek, átalakultak és körülményessé váltak a dolgok. Az utóbbi húsz esztendőben az alapvető működésre is alig elég a rendelkezésre álló forrás. A terület átszervezése közben számos, a múzeumok működését érintő lényeges részlet háttérbe szorult. Gondot jelent az is, hogy sokat változott a szakmai képzés: ma már szinte nincs restaurátor vagy szakmuzeológus utánpótlás! Véleményem szerint a kulturális intézményekben bizonytalanság és egyfajta határozatlanság uralkodik a funkciót és a jövőt illetően.

– Hozhat-e bármi pozitív változást, s ha igen, mi?

– Szükség lenne újra fogalmazni a múzeumok feladatát, funkcióit és újraértelmezni a gyűjtés fogalmát is. A világ, s ezzel együtt az elvárások is megváltoztak, melyhez nekünk idomulnunk kellene. Ezzel a kérdéssel a tudománytörténet az elmúlt 20-30 évben sajnos nem sokat foglalkozott Magyarországon.

– Egy éved van nyugdíjba vonulásodig, mik a terveid az azt követő időszakra?

– Szeretném leírni a tapasztalataimat, azt a sok, izgalmas történetet, ami a játékok gyűjtése és múzeumba kerülése során teremtődött és túlzás nélkül betöltötte az életemet. Nagy vágyam, hogy minél több, minőségi időt töltsek az unokáimmal, tervben vannak közös túrázások, természetjárás is. Szerencsére nagyon jó a kapcsolatom a két fiammal és a párjaikkal is, akik megbíznak bennem. Remélem, több időm jut majd kultúrára, olvasásra, úszásra, színházra, a barátságaim ápolására. Tervezem, hogy az otthonomat is átalakítom kicsit, hogy a felnövekvő unokáimnak legyen kényelmes, komfortos helye benne. Szeretnék valami maradandót nekik is nyújtani.

Várkonyi Éva