Tizennégy éve tart a tánc iránti szerelem Görög Anna Juditnál

– Úgy tudom, nálatok is megállt az élet. Hogy telnek most a napjaid, hogy bírod a karantént?

– Őszinte leszek, eleinte nagyon megviselt ez az egész, de muszáj volt túllendülnöm a nehézségeken, hogy ne forduljak magamba. Igyekszem nap mint nap elfoglalni magam valamivel, legyen az takarítás, sütés-főzés, filmnézés, táncolás, futás vagy egy jó beszélgetés a barátaimmal az online térben, természetesen egy jó kis házi pálinka kíséretében, hiszen tudjuk: a fertőtlenítés fontos!

– Biztos vagyok benne, hogy azért van, ami hiányzik most az életedből.

– Természetesen, a tánc és a táncosok, hogy velük legyek és azt csináljam, amit szeretek. Nem tudnám leírni az érzést, mennyire hiányoznak a próbák, a nyüzsgés, a nevetések...

– Van azért lehetőséged valahol gyakorolni, táncolni?

– Valójában bárhol tudok táncolni, és szoktam is. Van, amikor a szobámban vagy az erkélyen, de amikor az alsó szomszéd már nem bírja a sok dobogást, akkor kénytelen vagyok kimenni a ház elé.

– Több fellépésetek is elmaradt a korlátozások miatt. Ki tudsz emelni néhányat, amelyeket különösen sajnálsz?

– Sok fellépésünk elmaradt és mindegyiket sajnálom, hiszen jó élményekkel szoktunk gazdagodni ezek alkalmával. Április 25-én lett volna egy Minősítő versenyünk a Hagyományok Házában, amelyre gőzerővel készültünk, de sajnos, a május 1-i fellépéssel együtt, azt is le kellett fújni. Ezeket a koreográfiákat azonban szinten tartjuk, amennyire tudjuk, és várjuk a folytatást és az új időpontot. Nem csüggedünk, erősödünk!

– Miből, illetve kiből merítesz motivációt ebben a helyzetben?

– A tánctanáraimból, azaz fogadott keresztszüleimből, név szerint Böde-Harkai Csilla Annából és Böde István Gáborból, akik az izoláció ideje alatt is tartják a próbákat, illetve gyakorló videókat, dalszövegeket, képeket, feladatokat és sok-sok energiát küldenek nekünk, ezzel is azt üzenve: tartsunk ki!

– Mi a jó és rossz oldala a karanténnak, ha van egyáltalán ilyen?!

– A jó oldala talán az, hogy rengeteg filmet, koreográfiát, gyűjtést tudok megismerni, elemezni, egyszóval: tudom fejleszteni magam ezen a téren. A rossz egyértelműen az, hogy bár táncolhatok itthon egyedül, még sincs aki megtartson vagy rám szóljon, hogy ne így, hanem úgy csináld!

– Tudod már, hogy mi lesz az első dolgod az újrakezdésnél?

– Nagyon bízom benne, hogy az újrakezdés egy keddi vagy egy pénteki napra esik majd, hiszen akkor az első utam a próbaterembe fog vezetni, ahol mindenkit megszeretgetek és az őrületbe kergetek a szörnyű vicceimmel.

– Egy kis időutazás. Hogyan és mikor kezdődött ez a szerelem a tánc iránt?

– 3 vagy 4 éves lehettem, amikor a tévé előtt először felhúztam a szoknyámat és a kopogós cipőmet, majd utánozni kezdtem az összes zenei adó minden háttértáncosát, több-kevesebb sikerrel. Harmadik osztályban a keresztanyukám azt javasolta, hogy kezdjek el valamilyen táncot tanulni, anyukám pedig a néptánc mellett döntött. Már akkor is hosszú hajam volt, de a felvételi előtt kisfiúsra vágattuk. Ezt a döntést azóta sem értem, de azt tudom, hogy nagyon megbántam. A felvételi napján megérkeztünk a Művházba és vártunk. Egy ember volt előttem, de azt éreztem, hogy egyáltalán nem szeretném ezt. Anyával megbeszéltük, hogy elmegyünk, de amikor felálltunk, kinyílt az ajtó: nem volt menekvés. Énekelnem kellett és ritmust tapsoltam vissza, ám akkor még egyáltalán nem értettem, hogy ez mire jó. Felvettek, de cseppet sem vártam az első próbát, aztán mégis szerelem lett első táncolásra. 14 éve, töretlenül tart ez a szerelem, ami nélkül csak félembernek érezném magam. Azóta kétszer próbálkoztam a Táncművészetivel is, de az elméleti rész egyszer sem sikerült. Úgy tűnik, a lábam jobban pörög, mint a kobakom, de nem adom fel.

– És miért csapat-tánc? Mi a legjobb abban, hogy nem egyedül, hanem együttesben táncolsz?

– Sehol nem szeretek egyedül lenni. A csapatban óriási a szeretet, egy igazi, nagy család vagyunk. Még ha akad is néha vita, közösen mindent meg tudunk oldani, hiszen egységben az erő!

– Miért szereted ezt a táncot?

– A néptáncban az a legjobb, hogy sokszínű, élvezetes, olykor szenvedélyes vagy éppen játékos, mondhatni: csalogatós. Benne van minden, ami a lelkünkből szól és általa mindenki megtalálja önmagát. Nincsenek nehézségek, csak kihívások, amelyek folyamatosan előrevisznek, remélhetőleg egyenesen a nagyok közé, a Nemzeti Színházba.

– Mi a legrosszabb tánchoz köthető emléked?

– Egyértelműen, amikor tüdőgyulladással álltam színpadra. A lelkemre kötötték, hogy ne táncoljak, de makacs voltam már kiskoromban is, így felálltam. A függöny mögül Eszter néni szólt, hogy azonnal üljek le, de én végig táncoltam a koreográfiát. A végére annyira rosszul lettem, hogy sírni kezdtem, így még kevésbé kaptam levegőt, iszonyatosan szenvedtem. Senkinek nem kívánom azt az érzést.

– És mi a legjobb emléked?

– Legjobbként megemlíthetném az elért eredményeimet, de mégis inkább egy történetet szeretnék elmesélni, amely nagyon kedves a számomra. Évekkel ezelőtt, Mezőkeszüben adatközlőről adatközlőre járva kocsikáztunk, és számtalan szívhez szóló beszélgetésben volt részem, de egy különösen megmaradt bennem. Rubinka néninek, az egyik helyi adatközlőnek elmeséltem, hogy elváltak a szüleim, és bár engem felnőtt fejjel ez nem érintett meg annyira, mikor neki mondtam, nem csak az ő, de az én szemem is könnyezni kezdett, ezért elneveztek Árvácskának. A hátsó kerten át másztunk fel a dombra csillagokat nézni és közben beszélgettünk. Olyan nagyon igazak ők! Azóta szeretem ennyire Erdélyt.

– Ha már az eredményeidet említetted, emelj ki néhányat kérlek!

– Ami számomra még a mai napig felfoghatatlan, hogy 2016-ban két országos díjjal is gazdagabb lettem. Magaménak tudhatom a „Gyöngygalléros táncos” címet, illetve egy országos megosztott első helyezést is. Mind a kettőnél lefagytam a színpadon, amikor kimondták nevem. El sem hittem, hogy ez tényleg megtörténik, úgy kellett megindítani, hogy vegyem át a díjakat. Hatalmas élmény volt mindkettő, és mind az ezekhez szükséges felkészülés, mind a díjátadók nagyon kedves emlékek számomra.

– Dolgoztál-e valaha olyan színészekkel, akik nagy hatással voltak rád?

– A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház három darabjában is volt szerencsém szerepelni, mindháromban sok ismert és tehetséges színésszel dolgozhattam együtt: a Passióban Kőszegi Ákossal, a János vitézben Dobó Enikővel, a Kőműves Kelemenben pedig Adorjáni Bálinttal, Dunai Tamással és Szemenyei Jánossal. Közülük mindenki motivált engem, becsöppenni a színházi világba maga az álom. Úgy figyeltem minden apró mozzanatot, gesztust, mimikát, mint egy kisgyerek. Fantasztikus emberek és színészek egytől egyig. Egy ideig a fejemben volt a gondolat, sőt, mostanában egyre inkább, hogy megpróbálkozom a Színművészetivel, de egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy a színészet iránt is olyan szerelembe tudnék esni, mint a tánc iránt.

– Milyen ismertebb előadásokban léptél még fel?

– Az egyik nagy álmom az volt, hogy a Nemzeti Színház színpadán táncolhassak. Ez valóra is vált és nem is akármilyen darabban léphettem fel. A Somnakaj című gipsy musicalben szerepeltem, ahol Falusi Mariannal, Oláh Gergővel és Trokán Annával dolgozhattam együtt. Teljesen le voltam nyűgözve. Sosem felejtem el, amikor az egyik előadás után kimentünk levegőzni és Trokán Anna megdicsérte a hajamat. Talán kis dolognak tűnik, de számomra csodálatos emlék.

– Mesélj egy kicsit arról a bizonyos hajról, hiszen nem véletlen, hogy Trokán Annának is szemet szúrt.

– Így igaz, a 110 centis hajam az egyik ismertetőjegyem. Már 14 éve növesztem, és négy éve egyáltalán nem voltam vele fodrásznál, hiszen akkor volt egy rossz élményem, és azóta nem mentem el. Szeretem, hogy ilyen hosszú, mert nyáron nem forr fel a fejem, nem ég le a vállam, télen pedig sálnak és takarónak szoktam használni. Az első találkozásnál mindenki ledöbben a hajamat látva, sőt, ismeretlenül is megszólítanak az utcán, de a munkahelyemen is rendszeresen tesznek fel róla kérdéseket a vendégek. Néha úgy érzem, mintha nyugtató hatással lenne másokra. Előfordult már, hogy az utcán azt éreztem, valaki simogatja a hajam, és amikor odafordultam, láttam: nem egy ismerős vagy barát volt, hanem egy idegen néni, aki meg is dicsérte, milyen gyönyörű. Ugyanakkor hátránya is van az ilyen hosszú hajnak, hiszen gyakran ráülök, vagy ami még rosszabb: más ül rá, de az is előfordult már, hogy beleakadt a kilincsbe. Egy hajmosás szárítással és vasalással együtt körülbelül másfél óra szokott lenni, és mivel van súlya, eléggé húzza a nyakam. A táncpróbákon nem egyszer csaptam szemen vagy torkon a partneremet, de ennek persze végül mindig nevetés volt a vége.

– Melyik a legnagyobb élményed, amit az együttessel éltél át?

– A legemlékezetesebb az volt, amikor az Azori-szigeteken egy hosszabb hajótúrán mellettünk úsztak a delfinek és a teknősök. De nagyon jó emlék az is, amikor fesztiváltáncokat tanultunk különböző nemzetiségű táncosokkal.

– Több külföldi utazásban is részt vettél az együttessel, mesélj ezekről egy kicsit!

– Rendkívül szerencsésnek tartom magam, hiszen rengeteg helyen jártunk már az együttessel, többek között Bulgáriában, Görögországban, Franciaországban, Kanadában, az Azori-szigeteken, Törökországban és az Egyesült Államokban. Minden egyes turnéhoz köthető legalább egy, de inkább millió történet. Ilyen például az, amikor Bulgáriában Botond harmadszorra is kizárta magát a mágneskártyával nyitható szobából, vagy az, amikor Görögországban Rubinka egy éves lett, vagy hogy Franciaországban konténerekben laktunk és egy kamion hátuljában fürödtünk, és hogy a csapat felköszöntött a névnapomon. Kanadában megismertük a kint élő kanadai-magyar táncosokat és nagy barátságok alakultak ki, az Azori-szigetekre menet pedig Palkót a botok miatt a reptéren tartották egy napig. Törökországból elhoztuk a zsűri különdíját, az USA-ban pedig fotózkodhattunk a „Bosszúállókkal”. De millió történetet tudnék még mesélni, csak akkor végtelen hosszúságúra nyúlna az interjú.

– Hol látod magad 5-10 év múlva?

– Táncos vagyok, így sosem leszek elégedett. Mindig van hova fejlődni. Nem tudhatom mit hoz a jövő, de szeretnék még a Nemzeti Színház színpadán táncolni, és gyerekeket is tanítanék, hogy ők is érezzék ezt a csodálatos érzést, amit én szavakkal nem tudok leírni.

Névjegy

Görög Anna Judit táncos, a Kecskemét Táncegyüttes felnőtt csapatának tagja. 1997. november 26-án született Kecskeméten. A Petőfi Sándor Gyakorló Általános Iskolában kezdte meg tanulmányait, de a Piarista Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Óvodában fejezte be. Az általános iskola elvégzése után a Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola falai között tanult néptáncot, balettet, illetve modern-, és társastáncot. Érettségi után többször is felvételizett a Magyar Táncművészeti Egyetemre, de az elméleti vizsgái nem sikerültek. 2014-ben arany minősítést kapott, 2016-ban pedig elnyerte a Gyöngygalléros táncos címet és egy országos megosztott első helyezést is bezsebelt. Egy színpadon állt már Falusi Mariannal, Trokán Annával, Szemenyei Jánossal és számos elismert művésszel, illetve fellépett a Nemzeti Színház színpadán is. A Kecskemét Táncegyüttessel állandó fellépője a Kecskemét és környékén lévő rendezvényeknek, de több külföldi eseményen is részt vett már.

A beszélgetés folytatódik a Kecskemét Táncegyüttes művészeti vezetőjével, Lukács Lászlóval.