A színház csodája maga a jelenlét

– Mi terelte a pódium felé?

– Valahol mindig vonzott a szereplés. Jártam népdaléneklési- és versmondó-versenyre, amiket nagyon élveztem, aztán 2010 szeptemberében az egyik angoltanár – aki az évzárón hallott énekelni – kihívott az osztályból és javasolta, hogy csináljunk egy sulizenekart. Később páran úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk az iskola falait és magánprojektbe kezdünk. Ebből lett a 5tension nevű metál együttes. Ebben a formációban én voltam az énekes és a dalszövegíró, bár még nem volt képezve a hangom, a „stúdiófelvételeket” pedig a basszusgitárosunk garázsában vettük fel. Elsősorban kaposvári kocsmákban és fesztiválokon játszottunk, de egyszer eljutottunk a Szigetre is. Érettségi után sajnos szétszéledt a banda, így sokkal nehezebbé vált az egyeztetés, úgyhogy megszűnt a közös zenélés.

– Akkor jött a színház…

– Mire leérettségiztem elveszítettem anyai nagypapámat, aki nagyon közel állt hozzám. Talán még soha nem fogalmaztam meg ezt ennyire konkrétan senkinek, de azt hiszem az ő halála juttatott el engem ide, ahol most vagyok. Neki köszönhetem, hogy egyáltalán megtaláltam és azt csinálhatom, amit szeretek és jelenleg egy nemzeti színházban játszom. Bár ő maga nem volt művészlélek, ennek ellenére nagyon szerette a művészetet, hatalmas lexikális tudással rendelkezett. Bármikor mentünk hozzá Pavarotti vagy éppen Simándy József szólt. Amikor elment, felötlött bennem, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a színész pályát. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy a felsőfokú angol nyelvvizsgámmal kimegyek Svédországba napközis tanárnak. Gyűjtök egy kis pénzt, majd ebből Angliában színművészetet tanulok. Mondtam is anyukámnak, hogy onnan már egy Volvo S40-essel jövök haza, ami az övé lesz. Ő azért forszírozta, hogy a nagy utazgatás előtt próbáljam meg a Kaposvári Egyetem színész-szakát is, hiszen az helyben van, én pedig belementem. Hatalmas meglepetésemre átmentem a másod- és harmadrostán is és végül bekerültem Uray Péter tizenhat fős osztályába.

– Mit szólt hozzá a családja?

– Amikor kiderült, hogy felvettek Kaposvárra felhívtam anyukámat és megkérdeztem, hogy nem baj-e, ha az S40-es még nem érkezik meg?! Ő meg elsírta magát örömében és mondta, hogy dehogy baj. Szerencsés vagyok, mert – legyen szó a sportokról, a zenélésről vagy éppen a színészkedésről – a szüleim az első perctől támogattak mindenben és nem erőltettek rám soha semmit.

– Könnyen megtalálta a helyét?

– Az egyetemen eleinte azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Annyira intenzív és mélyre ható kurzus az első év. Nagyon furcsa volt ennyire mélyen vájkálni az emberi lelkekbe és előhívni olyan emlékeket, amiket esetleg nem is akarunk, vagy sokszor a létezésükről sem tudunk. Az egyik legemlékezetesebb vizsgám az úgynevezett élménynovella-feladat volt, amelynek során egy nagyon szélsőséges jelenetet kellett kiragadnunk az életünkből, hogy megjelenítsük. Én a Papa halálát választottam és megkértem Szabit, az osztálytársamat, hogy játssza el őt. Befeküdt egy ágyba, én pedig elkezdtem hozzá beszélni. A szövegem egy impro volt, olyan érzelmeket és gondolatokat vittem bele, amiket így utólag tudnék már csak megosztani az öreggel. A végén megkértem Szabit, hogy fokozatosan csendesedjen el, jelezve ezzel a halált, majd amikor a végére érek a monológnak, akkor keljen fel, jöjjön oda, tegye a vállamra a kezét és mondja azt, hogy: „Tafasz van Bazsikám, bimbasznak a fák!” majd menjen ki. Ez volt a kedvenc szavajárása Papámnak.

– Mennyire spontán alkat?

– Nehezen határozom el magam extrém dolgokra, de ha igen, akkor viszont benne vagyok teljes szívvel, mert különben nem éri meg. Egyetem alatt például összebeszéltünk pár társammal és nekivágtunk egy észak-olaszországi hátizsákos túrának. Ami pénzünk volt azt összedobtuk, apukám biztosított nekünk vagdalthús konzerveket és útnak indultunk. Semmi nem volt megtervezve, ahogy esik, úgy puffan jelleggel haladtunk. A tizenkét kiszemelt város helyett vagy huszonnégyben jártunk és San Marinoban például a tengerparton aludtunk éjszaka.

– A zenélést felváltotta a zeneírás?

– A zeneírás már az egyetem hozadéka. Másodévben ugyanis alapítottunk egy osztályzenekart, amiben szinte mindenki fogott valamilyen hangszert és zenéltünk a magunk örömére, de a városban, sőt még a Művészetek Völgyében is felléptünk. Egyszer lehetőséget kaptam, hogy betanítsam a lányoknak Lady Gaga: Born this way című számát acapella verzióban, három szólamban és nagyon jól sikerült a dal. Nagy Márk osztálytársamnak az egyetem után lehetősége nyílt megrendezni A Karamazov fivéreket és mivel jól ismerjük egymást és mindig szerettünk együtt dolgozni, rám bízta a darab zenei részét. Elkezdtem molyolni vele, miközben folyamatosan egyeztettem Márkóval és végül olyan eredmény született, amire nagyon büszke vagyok. Ez volt az első zeneszerzői munkám, aminek a híre eljutott Cseke Péter színházigazgató fülébe is. Így kaptam meg a felkérést, hogy a februárban bemutatásra kerülő Az ember tragédiája darab zenéjét megírjam.

– Ennyi minden mellett, hogy jut idő az állattartásra?

– Nekem mindig azt mondták, hogy arra van időm, amire szánom. Gyerekkoromban is folyton állatok vettek körül. Hiszem, hogy egy állat néha sokkal nagyobb lelki támasz tud lenni, mint egy ember. A szakmából adódóan itt az ember nem mindig mondhatja ki, ami a szívét nyomja, ráadásul eleinte voltak magányosabb periódusaim Kecskeméten, mivel éppen egy szakítás után voltam. Ebből született meg a végső elhatározás, hogy szeretnék egy kiskutyát. Ő lett Cheever, a staffordshire bull terrier, aki most egyéves. Igényli a sok mozgást, a nevelést és mivel versenyekre is jár fontos, hogy tágítsuk az ingerküszöbét. Ez a feladat sok törődéssel, idővel és energiaráfordítással jár, de maximálisan visszakapom tőle, hiszen közben ő is türelemre, fegyelemre és felelősségre tanít engem, ami a javamra válik.

– Szerepel a nemrég indult Bátrak földje című televíziós sorozatban. Mennyire tetszett Zalán, a kovács karaktere?

– Ez volt az első kamera előtti élményem és megtapasztaltam, hogy teljesen más típusú munka a filmes szerep, mint a színházi. Nagyon sok hasonlóságot látok kettőnk között. Egyrészt van benne egy erős határozottság, hogy amit kitalál, az mellől nem tágít. Ugyanakkor az eltökéltség mellett önzetlen. A másik erős párhuzam az édesanyja iránt érzett szeretet. Takács Nóra Dia partnernőm, aki a filmben az anyukámat játssza nagyon erősen ki tudta váltani belőlem ezeket az érzéseket. Kedves, csábos színésznő, szuper volt vele együtt dolgozni. Egyből megvolt az összhang, sokat nevettünk egy-egy pihenés alatt és annak ellenére, hogy még nem ismertük egymást, nyoma sem volt semmilyen zavarnak.

– Színház vagy film?

– Ha választanom kellene? Húha...elmennék asztalosnak. Na jó, komolyra véve; színház. Ezt a műfajt sokkal nehezebbnek ítélem meg. A film szépsége és átka is egyben, hogy utómunkával még sok minden átdolgozható. A színház csodája maga a jelenlét. Érzem a színész energiáit és testközelből megélem a folyamatot, amíg a cselekmény eléri a tetőpontját. Az előadás során meghúzni egy szerepívet nagy koncentrációt igényel, de ha egy adott pillanatban el tudod kapni a fonalat és meg tudod tartani, akkor valami igazán gyönyörű fog megszületni a színpadon. Na, ezért érdemes csinálni. Ha a háromszáz emberből csak egyet is sikerül megérinteni, a lelkébe hatolni és egy pillanatra kiragadni őt az általános állapotából, akkor már megérte. Nekem ennyi elég.

– Idén ráadásul rendez is egyik darabot...

– Igen. Gergely Tamás, a Vastaps Társulat vezetője tavaly ősszel felkért az Albérlet az asztal alatt című darab megrendezésére, ami egy újabb tétel a kihívások listáján. A történet alapvetően egy fontos és aktuális társadalompolitikai témát boncolgat a két főszereplő románcán keresztül. Bár én alapvetően – koromból és habitusomból adódóan – a politikához nem értek, mégis azt gondolom, hogy mindenféle konkrét állásfoglalás nélkül is nagyon fontos lehet erre a témára felhívni a figyelmet. Hasznos és példaértékű megmutatni az érintett felek dinamikáját. A színészeknek szeretnék olyan iránymutatást adni, amely által hiteles karaktereket tudnak megformálni és a történet egy kerek egészet alkot. A márciusi premieren kiderül, hogy sikerült-e.

– Hogyan látja magát tíz év múlva?

– Az biztos, hogy színész vagyok. Valószínű, hogy édesanyám már az egyik unokáját fogja a kezében tartani és reméljük, hogy meglesz neki az S40-es Volvo is. A zeneszerzéssel is komolyabban foglalkoznék, szeretnék egy stúdiót. A nagy álmom pedig egy saját tanya, ahol megtanulhatok végre lovagolni. Persze lenne mindenféle állatom; kutya, macska, szamár. De a ló az nagyon régi vágyam. Egyszer Kocsis Pali színművész és párja Csapó Virág megkértek, hogy vigyázzak a tanyájukra, amíg nyaralnak. A már korábban említett Nagy Márkó barátommal vállaltuk a feladatot és eleinte minden rendben ment. Reggel a szárnyasok alól szedtük a tojást a rántottához, ám mosogatás közben kinéztem az ablakon és megláttam, hogy a lovak kiszabadultak a karámból és vidáman ballagnak be az erdőbe. Utánuk rohantam, de a nevükön kívül semmit nem tudtam róluk. Végül az egyik állat kötőfékére akasztottam a pórázt és hosszas könyörgéssel visszahúztam a karámba. Amikor a bejárathoz értünk felnyerített, hívta a többieket. Elrohantunk répáért és a kancát azzal csalogattam be a helyére, őt pedig már követte a csikója. Fogytam vagy tíz kilót reggel nyolckor, de nagy élmény volt és utána sokat bejártam hozzájuk barátkozni. A lovak ösztönlények, onnan lehet tudni, hogy bíznak benned, ha lent van a fejük és legelnek. Ha veszélyt éreznek egyből felkapják. A Paliéknál töltött idő, felért nekem egy El Caminoval. Rájöttem milyen fontos az ember és az élővilág szimbiózisa és az anyafölddel való harmónia. Hang- és zajszennyezés nélkül felnézni a szabad égre, vagy leheveredni a szagos fűben és érezni, hogy ennek az egésznek csak egy parányi része vagyok.