Évtizedeken át csak magának írt az izsáki költőnő

– A két világháború között született. Ez mennyiben volt hatással életére, irodalmi pályájára?

– Az ember életét nagyban meghatározza, hogy mikor és hova születik. Én váratlanul érkeztem meg a családomba, nem sokkal a II. világháború előtt. Édesanyám és édesapám is elvesztette az első párját az I. világháborúban, utána egymással újraházasodtak. Mindkettőjüknek volt két-két gyermeke már, engem nem terveztek, húsz év után mégis jöttem.

– Abban az időben milyen lehetőségei voltak a szellemi fejlődésre?

– Az emberek tudatszintje alacsony volt, kifelé fordultak. Én azonban inkább befelé fordultam, nagyon szerettem volna tanulni. Izsákon végeztem el az első négy osztályt, majd Kecskeméten az angolkisasszonyoknál folytattam tanulmányaimat. Középiskolába felkerültem Pestre, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba, melyet sajnos egy év után – édesanyám halála és az orosz megszállás miatt – ott kellett hagynom. Mindezt tetézte, hogy természeti csapás sújtotta Izsákot, elfagyott a szőlő. Édesapám azt kérte tőlem, hogy hagyjam a könyveket. Nagyon nehezemre esett, de megtettem.

– Mi történt ezután?

– Elkezdtem dolgozni. Egyetlen vigaszom az volt, hogy egy barátnőmtől kaptam egy latin-görög olvasókönyvet, abból tápláltam szellemi éhségemet évekig.

– Milyen munkát kapott?

– Az izsáki tanácsháza begyűjtési csoportjához kerültem, én kaptam a kulákkategóriát. Lelkileg nagyon nehezen birkóztam meg a feladattal, nehéz évek voltak azok a paraszti osztályra. Úgy éreztem, büntetlenül tapossák el a parasztokat, akiknek a föld jelentette a megélhetést. Azt hittem, belerokkanok. Ezek a negatív élmények indítottak el azon a vonalon, mely egész életemet meghatározták.

– Ekkor kezdte leírni gondolatait?

– Igen, egy államügyésszel való borzalmas konfliktusom vezetett oda, hogy prózában írjam le az igazságtalanságokat, embertelenségeket.

– Más is olvasta ezeket az írásokat?

– Nem, csak magamnak írtam. Egy ideig szégyelltem is magam az írásaim miatt. Már készül a posztumusz kötetem, melyben ezekből is olvasható.

– Posztumusz. Nem korai még?

– 83 éves vagyok. Bármennyire is jól érzem magam, túl sok nem lehet hátra. Már dolgozom a posztumusz kötetemen.

– Miért várt olyan sokáig az első kötete megjelentetésére?

– Az írás az életem részévé vált. Gyermekeim iskolaigazgatója kérésére kezdtem köszöntőket írni. Később, 1996-tól az ő invitálására a helyi újságban jelentek és jelennek meg mai napig is verseim. Antológiákban többször szerepeltem. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körével – Mesznéder Klára régi iskolatársam által – ismerkedtem meg a 2000-es években, ők ösztönöztek abban, hogy megjelenjen első verseskötetem.

– Mesélne erről?

– Tenyered ráncaiban című kötetem tíz év munkássága, háromszáz oldalas, több mint kétszáz verset foglal magában. Azóta folyamatosan személyiségfejlődésen megyek át, bár vallásos vagyok, de nyitottam a spirituális világ felé is. Sok mindent máshogy látok már. Így született meg az új kötetem Cserépcsupor címmel, mely 260 oldalas.

– Miért választotta ezt a címet?

– Én vagyok a cserépcsupor, egy értéktelen kis anyag, de olyan dolgok vannak benne, amire érdemes odafigyelni. A verseim személyes ihletésűek és tanító jellegűek.

– Csak verseket ír?

– Egy regényt is írtam 2008-ban, melyben az arisztokrata és paraszti életet állítom egymással szembe, a történetet saját negatív élményeim ihlették. Azzal a céllal írtam meg, hogy rávilágítsak a sors igazságtalanságaira.

– Hogyan fogalmazná meg ars poeticáját?

– Használni szeretek, kibontani az emberből, hogy testből és lélekből áll. Testtel cselekedni, de a lélek fontossága miatt szükséges befelé, önmagunkba nézni, gondolkodni.

Minden örömét lánya és unokái adják

Magyar Gyuláné szerencsésnek mondja magát, mivel férjével 56 éven át élt boldog házasságban. Mezőgazdaságból éltek, két gyermekük született. Sajnos a férjét és az egyik lányát már elvesztette, így minden örömét a másik lánya és unokái adják.