Mikulás Ferenc: A nehézségek tettek azzá, aki vagyok

– Emlékszik az első filmélményére?

– Igen, 1944-ben – négyéves koromban – az oroszok bejöttek Dunapatajra, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem. Német katonákat lejárató propaganda filmeket vetítettek, amiket leginkább Moszkvában forgattak. A céljuk az volt, hogy fellelkesítsék az orosz katonákat, akiket viszont visszavertek a németek a Dunánál. Akkor láttam először felnőtt embereket sírni. Mint tudjuk, annak idején minden kis faluban volt mozi, így ezt követően sok filmet láttam. Az 1953-ban bemutatott Gyöngyvirágtól lombhullásig című film nagy hatással volt rám. Annyira megkedveltem általa az állatokat, hogy sokáig erdész akartam lenni. 

– A dunapataji élményeknek köszönhetően vett részt 16 évesen az ’56-os forradalomban?

– Dunapataj parasztpolgár település volt, nagyon büszkék voltak saját magukra. Szabadságszeretetüket megalapozta, hogy a Tanácsköztársaság idején több embert felakasztottak. A kuláküldözések, beszolgáltatások, Szovjetunióból hazatérő hadifoglyok által elmesélt történetek megalapozták az ember gondolkodását. Ilyen gyerekkorral a hátam mögött Kunszentmiklóson – ott jártam középiskolába – a forradalom másnapján felkérésre elszavaltam a Nemzeti dalt. Márciusban megmozdulást kezdeményeztem az iskolában, próbáltam sztrájkot kelteni. Ennek az lett a következménye, hogy kitiltottak a gimnáziumból és a települést is el kellett hagynom. Végül nagy nehezen Kalocsán tudtam leérettségizni, de egyetemre nem vettek fel, majd Nyíregyházán a büntetőszázadban töltöttem katonaságomat, fegyvert nem használhattunk.

– A sok megpróbáltatás gyerekként hogyan befolyásolta a világszemléletét?

– Elképesztő motivációt adott. Hogy egy példát mondjak: ügyetlen voltam tornaórán, de elhatároztam, hogy megmutatom magam, és megnyertem az iskolai 1000 méteres síkfutást, majd később már versenyszerűen futottam. Augusztusban 84 éves leszek. Visszatekintve az életemre, mindig azt gondolom, hogy a nehézségek tettek azzá, aki vagyok. Mindig meg akartam mutatni saját magamnak, illetve a környezetemnek, hogy többre vagyok képes annál, mint amit gondolnak. A faluban parasztemberek mellett nőttem fel, akik műveltek nem, de nagyon intelligensek voltak. Ahogy a munkát végezték, földeket művelték, ünnepeket tartották, ápolták a néphagyományokat, láttam, hogy az értékek megőrzése mennyire fontos. Éppen ezért nagyon zavar, amikor kifigurázzák a parasztembereket. Arra gondoltam, ha teljesül a vágyam és média közelébe kerülök, filmeket készíthetek, akkor olyan alkotásaim lesznek, amelyek megmutatják ezeket az értékeket. 

– Hogy került ezek után a filmiparba?

– Nyíregyházán ismertem meg Wekerle Sándor unokáját, aki filmfelvételeken statisztált. Gyorsan kiderült, hogy közös az érdeklődési körünk a filmeket illetően. Ő ajánlotta, hogy keressem meg jó barátját, Jankovics Marcellt, aki akkor került a Pannónia Filmstúdióba, illetve egy kecskeméti operatőrt is ajánlott. Ő Halász Mihály volt, aki körbevitt a Bács Megyei Filmstúdióban. Így kerültem bele a filmpipar vérkeringésébe, de az áttörést az hozta el, amikor hallottam, hogy a Pannónia szeretne Kecskeméten létrehozni egy műtermet. Jelentkeztem, majd egy éven keresztül a stúdióvezető minden szombaton fogadott, különböző feladatokat adott, majd ezután nevezett ki a műterem vezetésére.

– Ebből hogy alakult ki a Kecskemétfilm Kft.?

– Nem volt hosszú életű a Pannónia és a megye által létrehozott műterem, hamar beszakadt a mennyezet, majd le is mondtak rólunk. Rövid időn belül 13 tehetséges fiatalt választottam ki, és ott álltam, hogy őket most el kell küldenem. Úgy éreztem, ezt nem engedhetem meg, és merész húzáshoz folyamodtam. Megkerestem az akkori kulturális minisztert, aki leküldte művészettörténész titkárát és Tóth Menyhért festőművészt, hogy nézzék meg, mit csinálnak a kecskeméti fiatalok. Arra jutottak, hogy érdemes támogatni bennünket, így lehetőséget kaptunk egy új épület megépítéséhez. Idő közben viszont megszűnt a Pannónia Filmstúdió, a magán kézben lévő stúdiók korszakának is vége lett, és Magyarországon nekünk sikerült egyedül állandó létszámmal megmaradni. Ehhez viszont az is kellett, hogy a privatizáció során 35 munkatársammal együtt megvettük az állami vagyonrészt. Kollégáim mindig is magukénak érezték a filmstúdiót, de mivel tulajdonosok is lettek, ez még inkább így volt. Az is nehéz helyzet volt, de ezek a kihívások tettek minket naggyá.

– Említette, hogy fő célja a filmjeivel az volt, hogy megmutassa a vidéken élő emberek értékeit. Azzal, hogy a Magyar népmesék rajzfilmsorozat hungarikum lett, beteljesült az álma?

– Egyértelműen! Már 187,5 millió nézője van a magyar, az angol és a kínai változatnak. Sikerült itthon és külföldön is továbbadni azokat az értékeket, amelyekbe beleszülettünk. 127 országban élnek magyarok, ezek közül 120 országban nézik a népmeséket, míg az angol verziót több mint 270 országban nézik. Örvendetes számomra, hogy a népmesék iránti érdeklődés folyamatosan nő, havonta 2 millióval több nézője van! Nemcsak értéket sikerült teremtenünk és mentenünk, de ezt a világnak is meg tudtuk mutatni, mindezt Kecskemétről! Azokkal a tehetséges fiatalokkal valósítottuk meg, akiket annak idején felvettem. Diploma nélkül ráadásul, hiszen akkor még nem volt animációs képzés. Legtöbbjük művészeti szakgimnáziumban érettségizett. Az évek során 9 Balázs Béla-díjas kollégát sikerült kineveli, ami nagyon jó érzéssel tölt el (a Balázs Béla-díj a filmkészítőknek és televíziós alkotóknak adományozható legmagasabb állami szakmai kitüntetés – a szerk.).  Nemcsak tehetségekkel, hanem szimpatikus, szerethető emberekkel dolgoztam mindig is.

– Kecskemétet a filmiparban világhírűvé tette a Kecskemétfilm Kft. Ez mennyire volt nehéz folyamat?

– Tudtam, hogy Kecskemét nem a világ közepe, Magyarországon sem a főváros, így több dolgot is kitaláltam, hogy mégis hírnévre tegyünk szert. Az egyik a nemzetközi ösztöndíjrendszer volt. 15 országból érkeztek hozzánk külföldi fiatalok, cserébe tőlünk is mentek más országokba a fiataljaink, habár a rendszerváltás előtt nem volt egyszerű utazni. Így Szoboszlai Péter kollégám Izlandon tanított egy évet, Horváth Mária Stuttgartban, én Svédországban tartottam mesterkurzust, illetve Kanadában is sikerült több hetet eltölteni. Összességében 12 országban 35 stúdióval dolgoztunk együtt. 25 rangos fesztiválon kaptunk már díjat, ezzel szintén öregbítettük a város hírnevét. Öröm számomra, hogy a Magyar népmesék és a Vízipók-csodapók szellemiségét Kecskemét magáénak érzi, gondolok itt arra, hogy a kórház gyermekosztályának falát 700 négyzetméteren rajzfilmfiguráink díszítik. Szegény dr. Svébis Mihály egykori kórházigazgató mondta, hogy a meggyógyult gyerekek nem akarnak hazamenni a kórházból, olyan jól érzik magukat a népmesék világában. Filmstúdiónk mellett létrejött egy népmesejátszótér, illetve a Sheraton szálloda minden szobáját, valamint számos helyi óvodát és bölcsődét a népmesék színesítik. Mindig is arra törekedtünk, hogy Kecskeméten itthon legyünk.

– A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál kétévente Kecskemétre hozza az animációs filmek iránt érdeklődőket. Mi jellemzi ezt a fesztivált?

– A KAFF jövőre lesz 40 éves. Először csak a magyar filmek seregszemléje volt, mára már elismert nemzetközi fesztivál, ahol rendre Oscar-díjas rendezők alkotják a szakmai zsűrit. Hogy mennyire rangos, jól mutatja, hogy körülbelül 200 millió forintba kerül a KAFF megszervezése, ebből az előkészületekre 10, a megvalósításra 20 millió forintot a kecskeméti önkormányzat biztosít. A KAFF idején általában hatszáz regisztrált szakmai vendégünk van, és nagy részüket Kecskeméten szállásoljuk el, emellett évente több mint négyezer látogatója van a stúdiónak, ez is hozzájárul a város turisztikai fejlődéséhez. Itt jegyezném meg, mennyire jó érzéssel tölt el az, hogy a kecskeméti stúdiót és a magyar animációt meghívott zsűritagként Japánban, Dél-Koreában, Indiában, Iránban, Törökországban, Olaszországban, Németországban, Szlovákiában, Portugáliában, Horvátországban és az Egyesült Államokban is képviselhettem.

– Jól érzékelhető, hogy az animációs filmek eljutottak odáig, hogy már nemcsak a gyerekeknek szólnak. Folyamatosan változik az animáció?

– Legutóbb a Cannes-i fesztiválon kapott díjat A legértékesebb portéka című filmünk, amit egy Oscar-díjas francia rendezővel készítettünk. A holokausztnak állít emléket ez a film. Mondani szoktam, hogy az animáció kinőtte a Disney pizsamáját, hiszen egyre több felnőtteknek szóló tartalom készül. Két évvel ezelőtt Zágrábban voltam az egyik fesztiválon zsűritag, ahol hét egészestés animációs filmet kellett elbírálni, és mindegyik felnőtteknek szólt. Szó sincs arról, hogy már csak a gyerekeknek készülnek animációk. Nagy fejlődés előtt áll ez a műfaj, nem véletlen, hogy szeretném, ha bevezetésre kerülne a Neumann János Egyetemen az alkalmazott animáció-, animátorképzés. A filmnézési szokások folyamatosan változnak, egyre nagyobb igény mutatkozik a mozgóképkultúra termékeire, ehhez nekünk is alkalmazkodnunk kell.

– A Magyar népmesékkel és számos magyar animációs filmmel értek el nagy sikert, de külföldi kapcsolataik révén több nemzetközi filmben is szerepük volt. Ez a kezdetektől fontos célkitűzésük volt?  

– Már ötven évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy komoly nemzetközi kapcsolatrendszerre szeretnénk szert tenni. Annak idején a Pannóniában még papíron rajzoltak, amikor mi már digitálisan készítettük a filmeket. Csak ezzel a technológiával tudtunk együtt dolgozni a külföldi partnerekkel. Azt gondolom, bedolgoztuk magunkat az európai animációs kultúrába. Három Oscar-díjra nevezett filmben voltunk partnerek. Írekkel, spanyolokkal és franciákkal dolgoztunk ikonikus filmeken. Azt is a külföldi sikerek kategóriájába sorolnám, hogy az ösztöndíjrendszeren túl több volt kollégánk is külföldre került dolgozni. 

– Meglátása szerint mi okozza a Magyar népmesék töretlen sikerét nemcsak hazánkban, de külföldön is?

– Talán az, hogy ezek a történetek általános emberi élethelyzeteket mutatnak be. Sajátossága a népmese-sorozatnak, hogy azonos a főcíme és a jellege, de minden történet más és más. 400 országban nézik a népmeséket és rengeteg pozitív visszajelzést kapunk a mai napig. Kevesen gondolnák, de az angol nyelvű részeket az USA után Indiában és a Fülöp-szigeteken nézik a legtöbben. Jankovics Marcell barátommal – aki sajnos már nincs közöttünk – arra gondoltunk, hogy folytatjuk a sorozatot, és újabb 13 mese van megvalósítás alatt, a forgatókönyvek már elkészültek. A Vízipók-csodapók szintén nagy sikernek örvend, érdekesség, hogy a korábbi Japán császár kedvenc filmje volt, hiszen akvarisztika volt a hobbija.

– A filmek általános népszerűsítésében is nagy szerepe van Magyarországon. Mi a története a KönyvtárMoziknak?

– A rendszerváltozáskor az összes kisebb településen megszűnt a mozi, a nagyvárosokban amerikai multiplexek jöttek létre, de van 50 szerény körülmények között működő filmklub hazánkban. Egyik alkalommal a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjnyertes filmjeit elvittem több kisebb faluba, és láttam, hogy erre mekkora igény mutatkozik. Megkerestem a művelődési minisztériumot, hogy a művelődési központokba ismét vigyük el a filmeket, akkor ez még nem valósult meg, de Ramháb Mária (az Informatikai és Könyvári Szövetség korábbi elnöke – a szerk.) vezetésével létrejött a KönyvtárMozi hálózat. Ma már 500-5000 fő alatti település könyvtárában lehet filmeket nézni. Ide tartozik a Cigánymesék vetítésének fontossága is, hiszen a történetek az erre készített munkafüzetekkel a gyerekek által feldolgozásra kerülnek. 

– Június 1-től Bán János a Kecskemétfilm Kft. ügyvezetője. Mennyire volt nehéz átadni a stafétabotot?

– Nagyon hosszú gondolkozás előzte meg a döntésemet, mert a megfelelő embert akartam kiválasztani utódomnak. Jánost régóta ismerem, azonos a szemléletünk, az értékrendünk. Jó kapcsolata van a Nemzeti Filmintézettel, az M5 csatorna igazgatója volt, a Hunyadi-könyvsorozatából film készül. Érdekesség, hogy középiskolásként megkeresett engem, hogy nálunk szeretne dolgozni, sajnos akkor ez nem sikerült, most viszont vezető lett. A Fesztiválnak továbbra is én vagyok az igazgatója, ezzel is segítve Jánost, hogy ne minden rögtön az ő nyakába zúduljon. Emellett a Neumann János Egyetemen létrejött Animációs Tudásközpont vezetőjeként dolgozom. Örömteli, hogy Kecskeméten nemsokára megalakulhat a Magyar Animáció Háza, a szándéknyilatkozatot már aláírták. Nemrég jártam Kínában, ahol egy háromemeletes animációs múzeumot is megtekintettem, inspirálódva azzal kapcsolatban, hogy Kecskeméten hogyan valósítsuk meg az Animáció Házát, amit élményközpontként képzelek el. Bízom benne, hogy a következő 50 évben is sikeres lesz a kecskeméti animációs filmművészet és az animációs filmipar!