Zelei Miklós újságíróra emlékeztek Kiskunhalason

Az 1993-ban alapított Szilády Áron Társaság nevében Lukács László elnök köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Kiskunhalasi Református Egyházközség elnök-lelkésze Bocskorás Bertalan adott elgondolkodtató lelki útravalót. 

– Zelei Miklós idén novemberben lenne 76 éves. Több mint két évvel a halála után még mindig nehéz nekem múlt időben beszélni róla, mert az eszemben és a lelkemben jelen időben hordozom – kezdte a visszaemlékezését Gazsó L. Ferenc, aki felidézte azt is, hogy a Zelei fivérek gyerekkora egy „forgószínpadon” zajlott. Édesapjuk, Zelei Dezső és a kommunista hatalom sosem tudták megkedvelni egymást, a postamester urat amint tanyát vert valahol, családjával együtt azonnal áthelyezték máshová. Szeged, Kiskunmajsa, Mezőkovácsháza – sorjáztak az állomáshelyek, és a két Zelei fiúnak örökös költözéssel, barátveszteségekkel telt a gyerekkora. 

Zelei Miklós az elhangzottak szerint a gimnáziumban „finoman szólva sem volt éltanuló”, több időt töltött az életiskolában és a könyvtárban, mint az alma materekben. Aztán mégis a tudásszomj győzött a csavargás felett. A szegedi tanárkéző főiskolán szerzett diplomát magyar–orosz szakon. Gazsó L. Ferenccel a Magyar Hírlapnál találtak egymásra.

– Temérdek riportot, és aztán hét közös könyvet követtünk el együtt. Tényfeltáró szociográfiák egytől egyig. A Kádár korszak végelgyengülésének idején születtek, azokban az években, amikor Nagy Lajos kifejezésével élve az életszakmában lenni és látszani még nagyon jó volt. Sorra dőltek a tabuk, az emberek felfokozott várakozással figyelték a sajtót és a tényirodalmat, mert előbb a sorok között, aztán már egyre nyíltabban megjelent, amiről korábban pusmogni sem volt szabad. Bejártuk a Kárpát-medence magyar világát. Hivatalosan csak sofőrös Volgával mehettünk riportra. Mindig időre érkezett Zoli, a rólunk jelentő gépkocsivezető. Úri kiszállás, szoros megfigyelés mellett. Nem szegte kedvünk, és el se tudott választani a mieinktől, akikről a történetek szóltak. Tényfeltáró riport. Ez a műfaj megnevezése, sosem hittük volna a rendszerváltozás lázas éveiben, mikor félni is elfelejtettünk, hogy sokáig az utolsó mohikánjai leszünk. A tényfeltárás ugyanis a globálvilágban bizonytalan ideig szünetel. Aztán rátaláltunk a túlfeszített igazságkeresőkre, a szocialista politikai pszichiátria kezeltjeire. Ha öt-hat évvel korábban fedezzük fel őket, a szobatársaik lettünk volna, s nem az Őrjítő mandragóra írópárosa – idézte a közös munkákat Gazsó L. Ferenc.  

– A halasiak figyelméért, szeretetéért csengő arannyal fizetett A halasi norma című művével. Nagy Szeder Istvánt a rendszerváltó időkben Lakiteleken ismertük meg. A mérnök úr meghívott bennünket a halasi házába, ott avatott be a demokratikus politikaszervezés és választás zseniális modelljébe, és az ötvenhatban történtekbe – elevenítette fel a Kiskunhalas kiválóságához kötődő kapcsolatukat Gazsó L. Ferenc, aki hozzátette: örömmel tölti el, hogy a város megbecsüli és ápolja Nagy Szeder István emlékét.

– Zelei lírikusként kezdte az írói pályafutását, amit három verses kötet igazol. Tizennégy drámája többnyire ledobja magáról a hagyományos dramaturgia kötőfékjét. (...) Több kitüntetéssel ismerték el a munkásságát, köztük olyan jelentősekkel is, mint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje vagy a Külhoni Magyarságért Díj. József Attila díjra azonban az adományozók figyelméből nem futotta. Én úgy gondolom, hogy az a harangszó a két Szelmencen, vagy a szeretetteljes figyelem, mely ma ide hozott engem Kiskunhalasra méltatni őt, felér egy József Attila díjjal. Idén, a költészet napján lakóhelyén, a budapesti Őrmezőn az önkormányzat szobrot állít a tiszteletére – mondta el Gazsó L. Ferenc.  

Két évtizeden át dolgozott a két Szelmenc egyesítésén

„Egy tikkasztó nyári napon, kilencvennégy táján, miközben sebesen folydogált a nemzeti vagyon kifelé a hazából, Zelei Miklós barátom rátalált arra a magyar falura, ahol két időzóna működik. Nagyszelmenc az Európai Unió, Szlovákia része. Kisszelmenc ellenben Ukrajna, ahol kijevi az időszámítás. Szelmenc maga a velünk élő történelem. Az első világháború utáni határváltozások eredményeként egyszer csak két falu lett: Kis- és Nagyszelmenc, mert épp a főutcát vágta ketté a határ. Gondoljanak bele: a ház az egyik, a pajta a másik országban. Közte három embernyi magas szögesdrót. A Dél-Felvidék és Kárpátalja visszacsatolásakor mindkettő Magyarországhoz került. A második világháború után az egyik Csehszlovákiához, a másik a Szovjetunióhoz. Ezeknek az államoknak a széthullását követően pedig Szlovákiához, illetve Ukrajnához. Erről az abszurd helyzetről, az ott élők kálváriájáról szól a Kettézárt falu, mely négy kiadást ért meg” – emlékezett vissza Gazsó L. Ferenc, aki felidézte, hogy Zelei Miklós attól kezdve két évtizeden át dolgozott a két Szelmenc egyesítésén. Szövetségeseket gyűjtve elvitte az ügyet Washingtonig, ahol kongresszusi meghallgatást rendeztek, tanúként beidézve őt és a két Szelmenc polgármesterét. „A szelmenci tablót Miklós színpadra írta. Zoltán újratemetve című darabját Vidnyánszky Attila rendezte a Nemzeti Színházban, és a beregszászi társulat tagjai adták elő, akik pontosan tudták a kimondott szavak helyi értékét. A két Szelmenc közötti határt – mikor máskor? – 2005 karácsonya előtti napon nyitották meg. Mégis, sokan ott voltunk. Nem túlzás, hogy Miklós történelmi érdeme elvitathatatlan ebben. Pár hónapja jött a hír, hogy Kisszelmencen a határhoz vezető utcát Zelei Miklósról nevezték el. Nem tudjuk hogyan intézték a helybeliek az orosz-ukrán háború kellős közepén, de megtették, szép csöndben, avató ünnepség és nyilvánosság nélkül. Csak így sikerülhetett. Mikor 2021 novemberében, maszk mögé bújva együtt imádkoztunk Miklós lelki üdvéért, a két Szelmencen egy időben szóltak a harangok.”