Hősök

2024.01.14. 17:29

Szentmisével és koszorúzással emlékeztek a doni katasztrófára Kalocsán – galériával

Az 1943. január 12-i doni áttörés nyolcvanegyedik évfordulójára emlékeztek tegnap Kalocsán, az Eperföldi Szent Imre-templomban, a délelőtt fél tízkor kezdődő szentmisén.

Zsiga Ferenc

A képen balról: Simon Zoltán alpolgármester, dr. Filvig Géza polgármester és Kákonyi István képviselő együtt koszorúztak

Fotó: Zsiga Ferenc

A hősök tiszteletére Káló Krisztián plébános által celebrált szentmise után a templomot megtöltő hívek átvonultak a közeli doni katonai emlékműhöz, ahová Kalocsa Város Önkormányzata és a Kalocsai Innovációs és Közművelődési Központ szervezett katonai tiszteletadással, koszorúzással egybekötött megemlékezést. 

A Himnusz katonazenekari közreműködéssel történt eléneklése után Lisztmajer Milán, az Eperföldi Sportiskolai Általános Iskola tanulója az ismeretlen katona 1942. de­cemberben írt, Az utolsó pillanatfelvétel című versét szavalta el. A Magyar Honvédség Dombay Miksa 4. Területvédelmi Ezred 38. Területvédelmi Zászlóalja Díszőrségének és az egykori Magyar Honvédség 15. Kalocsai Légvédelmi Rakétaezred katonái és csapatzászlajának tisztelgése, a Magyar Honvédség Kinizsi Pál 30. Páncélozott Gyalogdandár Hódmezővásárhelyi Helyőrségi Zenekara közreműködésével zajló megemlékezésen Kákonyi István önkormányzati képviselő, bizottsági elnök mondott beszédet. 

A képviselő mondanivalójából kiviláglott, hogy szinte nincsen olyan magyar család, akinek a magyar történelem egyik legnagyobb katonai veresége nyomán ne lenne valamilyen kötődése, emléke, és ne lenne vesztesége. Ugyanakkor nem csak gyászolni, hanem tisztelegni is jöttünk a hősök előtt. 
Kákonyi István beszédében mások mellett a következőket fogalmazta meg: 

„81 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én törték át a szovjet alakulatok a magyar arcvonalat a Don-kanyarban. Az urivi hídfőállásból indult támadás rendkívül szűk területre koncentrálódott. A szélsőséges hideg, az éhség és a felerősödő halálfélelem a végkimerülés határára sodorta a magyar katonákat, akik mindezek ellenére mindent elkövettek, hogy elhárítsák a katasztrófát. A mostoha körülmények azonban nem segítették őket. A mintegy kétszázezres 2. magyar hadsereg napok alatt szinte teljesen megsemmisült. Szomorú és egyedülálló tragédia, amelynek borzalmairól évtizedekig hallgatni kellett. A doni esemény egyik „tanulsága” ma is érvényes – mi, magyarok, csak magunkra számíthatunk. A súlyos vereség, az idegenben harcoló katonák (ideértve a munkaszolgálatosokat is, akik közül sokan kölcsönkapott fegyverrel harcoltak) óriási veszteségei örök tanulságot jelentenek. Idegen célokért küzdő, a feladathoz és az ellenfélhez képest rosszul felszerelt és ellátott erők harcbavetése nem vezethet máshoz, csak katasztrófához” – mondta Kákonyi István, hozzátéve: 

„Több mint százezren hiányoznak, a családi fotókról, hiányoznak a gyerekeiknek, s akik házastársai akár egész életükben özvegyként, fekete ruhában éltek tovább, hozzátartozójuk sírjának helyét sem ismerve. Akik hazatértek, a kommunista korszakban megvetett, másodrangú emberekként éltek. A hazaszeretet érzelmi kötődés az iránt az ország iránt, ahol születtünk és élünk. Ez megjelenhet szavainkban, a tetteinkben és viselkedésünkben. A hősiesség lehet a hazaszeretet tettbéli megnyilvánulása, vagy a közösség érdekében végzett önzetlen cselekvés. Mindannyian érezzük, tapasztaljuk, hogy sajnos napjainkban hiányzik az összetartozás és a hagyományok tisztelete, pedig igazán ezek tartanak össze egy nemzetet. Sokan, nagyon sokan maradtak ott. Honvéd és munkaszolgálatos, tiszt és közlegény, kormányzóhelyettes és altiszt. Hősi halált haltak a Don partján, a fedezékek hófalai között, ismeretlen falvak égő házainak leomló gerendái alatt. A többiek hazajöttek. Együtt, egymást támogatva. Ha kellett, az utolsó falat kenyeret is megosztva. Leküzdötték a hómezőket, túlélték a sebesüléseket, a járványokat, az éhezést, a hadifogolytáborokat. Hazajöttek, mert itthon várták őket. Akadtak közöttük olyanok is, akik meghalni tértek vissza hazájukba.” 

A szónok végül ezekkel a szavakkal zárta beszédét: 

Ismeretlen katonaszerző írásából való idézettel zárom gondolataimat: „S miközben gondolatom ideér, testem a hómezőn már nem él, soha többé nem jutok már haza, gondolj rám a Donnál is, magyar haza!” Legyen nekik könnyű a föld, nyugodjanak békében! 

Mécsest gyújtottak a résztvevők

A beszédet követően dr. Filvig Géza polgármester, Simon Zoltán alpolgármester és Kákonyi István képviselő koszorút helyezett el a szobor talapzatán, majd a megemlékezés résztvevői, köztük az önkormányzati képviselők, a pártok, szervezetek képviselői közül többen mécsest gyújtottak, és azt főhajtás mellett helyezték el a szobornál. 

 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a baon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában