Számos ponton javítana a sürgősségi ellátáson a kecskeméti kórház új osztályvezetője

Agárdi Szilvia Kecskeméten született, 12 évig a Kodály Zoltán Ének-zenei Iskola tanulója volt. Az orvosi egyetemet Szegeden végezte, majd később Aneszteziológiai és Intenzív Terápiából szakvizsgázott. Férjével közösen három fiút nevelnek, így anyai teendői mellett nem kis kihívás számára egy ilyen fontos, de nehéz területet vezetni, mint a sürgősségi, azonban főorvos sok tervvel rendelkezik, melyeket nagy lendülettel igyekszik megvalósítani.

– Hogyan vezetett az útja a Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórházba?

– Másodszor dolgozom a Bács-Kiskun Vármegyei Oktatókórházban. 2007-ben kezdtem a Központi Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályon, amikor megszűnt a „Repülőkórház” fekvőbeteg ellátása, ahol 2002-ben kezdtem rezidensként dolgozni. 2003-tól részállásban dolgoztam a mentőszolgálatnak is. 2010-ben született az első gyerekem, Botond, akit gyorsan követett két kistestvére, 2012-ben Levente, 2014-ben Nándi fiam.  Így velük voltam otthon 6 évig. 2016-tól visszatérve a gyógyításhoz a Fresenius Dialízis Központ bedolgozó orvosa lettem, majd 2017-től részállásban visszatértem az Országos Mentőszolgálathoz is. 2022. nyarától dolgozom újra a kecskeméti kórházban, a Sürgősségi Betegellátó Osztályon.

– Miért választotta az orvosi pályát?

– A keresztapám fogorvos volt Bácsalmáson, gyermekként nyaranta nála töltöttem egy-egy hetet, számomra ő az orvos példakép. Nem volt olyan családi összejövetel, hogy ne csöngetett volna be valaki, hogy fáj a foga és amikor a névnapját ünnepeltük, fehér ingben, nyakkendőben kiment a betegekhez. A keresztanyám nagyon haragudott is érte. 
Sokáig pedagógus pályára készültem. Amikor elbizonytalanodtam ezen az irányon, akkor is tudtam, hogy mindenképpen gyerekekkel szeretnék foglalkozni, így jött a gondolat, hogy mi lenne, ha gyerekorvos lennék? A gyakorlataim során nagyon sajnáltam a gyerekeket, rájöttem, hogy ezt a terhet nem bírnám. Egy lehetőségnek köszönhetően az első évfolyam végét Ausztriában töltöttem gyakorlaton, ahol megtetszett az aneszteziológia.  A gyerekekkel való foglalkozás részben megmaradt, hiszen sokat altattam gyerekeket. 
Aki még szakmailag inspirált, az első főnököm, Dr. Vass-Eysen László, aki szigorú volt, de nagyon következetes és mindig mindent megtett a betegekért, ezt követelte meg tőlünk is.

– Hogyan lehet ezt a felelősségteljes hivatást összeegyeztetni a családdal?

– Természetesen a férjem támogatásával, amiért nagyon hálás vagyok, nélküle ezt nem tudnám vállalni. Sokáig én terelgettem a családot, az osztályvezetői felkérés után azt mondta, döntsek, ahogy jónak látom, ő mindenben támogatni fog. Három hónap volt a megbízás, végül azért pályáztam meg, mert a kollégáimtól olyan sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy úgy gondoltam, már csak értük is érdemes vállalni a feladatot. Ugyanakkor nagy a felelősség, a szakmai kihívás, és még az otthoni helytállás is nehéz emellett. 

– Mit szeretett legjobban az intenzív ellátásban?

– Az anesztéziát nagyon szerettem, az intenzíven pedig rengeteg a kihívás. Beérkezik valaki összetörve és végül kimegy az osztályról a saját lábán. Előfordult olyan a Repülőkórházban, hogy visszajött a beteg és megköszönte a második születésnapját. Ezek a sikerek és visszajelzések inspirálnak. De szerettem gyerekeket is altatni, vagy jelen lenni egy születésnél a császáros műtőben. Szakvizsga időszak alatt a sebészeti műtőbe kerültem. Szerettem a betegekkel foglalkozni, beszélgetni velük. A mentőzést is csak szenvedéllyel lehet csinálni, az igazi csapatmunka.

– Mekkora kihívást jelent ezek után a sürgősségi betegellátás?

– Itt azt folytatom, amit mentősként abbahagytam. Sokkal szerteágazóbb, hiszen például a derékfájóstól kezdve az intubált, lélegeztetést igénylő betegig mindenkit tudni kell ellátni. A legnagyobb kihívás, eldönteni, hogy kit engedhetünk haza és kit kell felvennünk a kórházba.

– Milyen tervekkel vágott neki az új munkakörnek?

Amin az elejétől próbálunk változtatni, az a kommunikáció javítása a társosztályokkal. Vannak kevésbé egyértelmű betegutaink, ezzel kapcsolatban sokat egyeztettünk az osztályvezetőkkel. Az osztályra való betegfelvétel idejét próbáljuk rövidíteni, tavaly decembertől betegágy melletti átvétel van a kollégák között. Változtatni szeretnénk a triázs rendszeren is.

A megfelelő humánerőforrás biztosítása is fontos feladat, nemrég sikerült új nővért, adminisztrátort és betegszállítót is felvenni a csapatba, orvosokkal és mentőtisztekkel pedig jelenleg is folynak tárgyalások. Az osztályunkon nagy a terhelés, Kecskeméten előfordul, hogy akár száz beteget nézünk meg egy átlagos hétköznapon. Sajnos ebből adódik, hogy korlátozottak a lehetőségeink, hogy a hozzátartozókkal beszélhessünk. Ezért terveink között szerepel egy információs nővér foglalkoztatása, aki meg tudja nyugtatni a hozzátartozót, vagy a kint várakozó beteget. A konfliktusok egy része a nem elégséges kommunikációból adódik, ezen szeretnénk mindenképpen javítani a jövőben.

A háziorvosokkal is szeretném szorosabbra fűzni az együttműködést. Megkönnyítené a munkánkat, ha tényleg csak a sürgős eseteket utalnák be, hiszen az osztály fő funkciója, hogy azokat lássuk el, akiknek hirtelen olyan rosszullétük vagy állapotromlásuk van, melyet azonnal kezelni kell, mert életet veszélyeztető kórképbe is fordulhat. Öt triázs fokozat van, az első az újraélesztés, az ötös a teljesen halasztható, például, hogy egy hete fáj a dereka. A legideálisabb az lenne a betegellátás szempontjából is, ha az elsőn kívül a kettes, azaz kritikus állapotú és a hármas, vagyis súlyos állapotú betegekkel tudnánk leginkább foglalkozni.