Elhunyt Hámori Zoltán, a Petőfi Népe egykori főszerkesztője

Hámori Zoli meghalt. Ez a szomorú hír futott végig a november harmadika utáni hétvégén a Bács-Kiskun megyei újságírók és baráti körük − többségükben − már nyugdíjas generációján, akik a rendszerváltás környékén és utána még bő tíz évig a helyi sajtó derékhadát alkották. Most megtudják azok az olvasók is, akik sajátosan fanyar humora és egyéni stílusa okán, rá máig emlékezve, szinte rajongva szerették az írásait, pedig másfél évtizede jelent meg utoljára cikke Bács-Kiskunban. Szokás ilyenkor felsorolni az életút fő állomásait, én sem hagyom ki, de ő nem a betöltött pozíciók elhagyásával, hanem a személyisége varázsának eltűnésével hagyott pótolhatatlan űrt maga után.

Hámori Zoltán

Fotó: Beküldött fotó

Kalocsán született, Lajosmizsén nőtt fel, 1972-ben Kecskeméten érettségizett, s Szegeden szerzett magyar-történelem szakon egyetemi diplomát 1977-ben. Tanárként is tett kisebb kitérőket, a sajtó világába pedig fokozatosan érkezett meg. Kezdetben a nyomda dolgozójaként, estékbe nyúlóan javítgatta a másnapi Petőfi Népe elírásait és helyesírási hibáit. A lap állományába a ’80-s évek elején, külpolitikai szerkesztőként került be, s évekig várt arra, hogy a nyilvánosság előtt még mindig szinte láthatatlan „olvasószerkesztő” lehessen. Stilizálva és gondozva mások cikkeit, ügyelve arra is, hogy az egész újságoldal „pofára” miként nézzen ki, a lényeg felé terelve az olvasók szemeit.

A rendszerváltás környékén írt maga is egyre többet, de nem az események krónikása akart lenni. Mert a történteket alulról szemlélve, a kisember látószögét foglalta el, ahonnan inkább a kérdőjeleket látta megrajzolhatónak, mintsem a diadalmas válaszokat. Ezért is tett szert hatalmas népszerűségre az évekig futó saját rovata, a Csak kérdezem. Annál bölcsebb volt, hogy világmegváltó eszmék rabja legyen, mert, mint Utassy József költő, ő is úgy tudta, hogy „…minden válasz halandó, csakis a Kérdés örök e Földön, meg a csigolyák csendélete”.

Karcolatai, tárcái, de a közönséges jegyzetei is szépirodalmi igénnyel íródtak, ezekből néhány gyűjteményes kötete is megjelent. Sokan úgy tartják, hogy íróként többre is vihette volna, de nem voltak művészi ambíciói. Ha erre rákérdeztek, egyszerűen válaszolt: művésznek lenni csak nagyon tehetséges embernek érdemes. Ő pedig, saját magát, úgy látszik, nem helyezte erre a polcra. Hogy is helyezte volna, hiszen kedvenc írója, Bohumil Hrabal volt a mércéje.

1991-től 10 éven át a Petőfi Népe főszerkesztő-helyettese volt, s közben átmenetileg szerkesztette a Halasi Tükör című lapot is. 2001-től 2006-ig főszerkesztőként működött a Petőfi Népénél, majd Pécsett, az Új Dunántúli Napló főszerkesztői székéből ment súlyos betegségei miatt korkedvezményes nyugdíjba.

Egy főszerkesztő közéleti ember, közszereplő, mint mondani szokás, de ebben a szerepben sohasem tetszelgett sem mások, sem önmaga előtt.

Főszerkesztői közéletiségének lényege tömören összefoglalható. A cikkek az életről szóljanak, jól megírtak és érdekesek legyenek! Minden monopóliummal szemben erős fenntartásai voltak, s úgy tartotta, hogy az ő lapjában azoknak, akik sokallják az adót, sokallják a gázszámlát vagy a kamatot, s akik a hivatal packázásait panaszolják, azoknak mindig igazuk legyen!

Több olyan nyavalyában szenvedett, amiből egy is sok. Szűkebb körben maga is elismerte, hogy ő is tehet a betegségeiről, s nem volna hozzá méltó (mert hazug lenne) az olyan megemlékezés, amiből hiányozna, miszerint pontosan tudta, hogy hol nem vizezik az Unicumot. Bács-Kiskun megye útjait anno még Trabanttal járva magam is megtudtam, ha ő volt az utasom. Meg kellett állnunk. De csak ott! Ha a városban voltunk együtt, s nem kellett vezetnem, úgy tapasztaltam, hogy laboratóriumi pontossággal meg lehetett bízni az ilyesfajta megállapításaiban.

Pécsi főszerkesztői szerepeltetése súlyossá fokozta a betegségeit. Amikor felismerte, hogy a laptulajdonos azt a szerepet szánja neki, hogy létszámcsökkentést hajtson végre az újságírók között, s három gyermekét egyedül nevelő nőnek kellett felmondania, gyomorvérzést kapott.

Utóbbi éveit Budaörsön töltötte, családja, gyermekei és unokái közelében, kölcsönös szeretetben. A mi generációnknak mintha Hrabal szavaival küldené az utolsó üzenetét: „Legyünk legalább jók s álmodozók, ha már árad ránk a halál s a fagy. Értelmünk elvadult eszmebozót, ezer ellentétre hasad az agy.” Isten nyugosztalja! – mondta egyik volt kollégánk a telefonba, s mondom én is. Zoli, szerettünk. Nyugodj békében!

Hamvait kérésére Kecskeméten, szűk családi körben helyezik örök nyugalomra.

Szerző: Balai F. István