Ulrich Margit: A mai napig látom magam előtt a vérben fekvő édesanyámat

– Mesélne a világháború utáni időkről? Hogyan emlékszik vissza a történésekre? – kérdeztük a Kecskeméten élő, 83 éves Ulrich Margitot.

– Édesapám, Ulrich János – vagy, ahogy később magyarosíttatta nevét, Újszéki János – dolgos, jómódú, vértesboglári családban született, 1920-ban. Művelt, tanult emberként sorozták be katonának, majd elő is léptették. 1946-ban tért haza a hadifogságból. Azaz, Magyarországra megérkezett, de feleségét, és elűzött szüleit,testvéreit, rokonságát már nem tudta megölelni. Aztán valamilyen okból őt is elhurcolták, s mint később megtudtuk, Sopronkőhidán,– ahol politikai foglyok voltak akkoriban,– kínozták is. Semmit nem tudtunk róla. A sváb kitelepítés zűrzavarában, az akkori politika áldozata lett. Így két kicsi húgommal, édesanyám szüleinél, Kunbaracson éltünk. Sajnos, szinte ezzel egy időben édesanyánkat elvesztettük, aki 21 évesen három kicsi gyermeket, és fronton harcoló apjukat hagyta maga után, amikor egy repülőgépről, közelről belőttek házunk ablakán. Én Anyu mellett voltam, de megmenekültem. Az akkor két és fél éves Kati húgom megsebesült. Testéből évtizedekkel később is lövedék szilánkokat műtöttek ki. Legkisebb testvérünk Sarolta, öt hónapos volt. 

Szörnyű emlékek

– Hogyan lehetett ezt feldolgozni, ha ez egyáltalán lehetséges volt?

– Nagyon szörnyű volt. Mai napig látom magam előtt a vérben fekvő édesanyámat, a megsebesült kis húgomat – mondta könnybe lábadt szemmel.

– Édesapjáról volt valami hírük?

– Ritkán, zavaros információk érkeztek róla. Úgy tűnt, valami miatt bujdokolnia kellett. Zaklatott idegállapotban néha megjelent, rövid időkre.

– Volt sejtésük, mi lehetett a háttérben?

– Pontosan megtudni, az akkori politikai viszonyok közt ezt nem lehetett, és sajnos később sem, de utólag egyszerű összerakni a szálakat, hiszen minden jel arra mutat, hogy az akkori állambiztonsági hatóság célba vette, beszervezte, és – mint a korhű filmekben, könyvekben, – gyermekei sorsán keresztül zsarolták. Már tudjuk, hogy az akkor elűzött „német ajkú” emberek, nyugaton komoly jogorvoslat után kezdtek szervezkedni, amire az akkori magyar titkosszolgálat nagyon figyelt. Szinte biztos, hogy ez ügyben kellett, vagy kellett volna információkat szereznie. Mesélte, hogy kínozták is nyilván azért, mert nem állt kötélnek.

– Édesapja családjáról tudtak valamit?

– Nagyszüleimet, apám testvéreit és rokonságát egy Nürnberg melletti faluba telepítették ki. A 60-as években váratlanul egy nyugat-német rendszámú autó állt meg a Helvéciai Állami Gazdaság szolgálati lakása előtt,ahol laktunk. Apu testvére jött vissza Magyarországra, nagyanyám üzenetével, aki még halála előtt szerette volna fiát, Aput látni. Nagyon rövid időt töltött nálunk is, húgoméknál is, és később megtudtuk, végig megfigyelték.

– Bár édesapját nem a kitelepítéskor hurcolták el, mégis szinte apa nélkül nőtt fel. Mennyire nyomta ez rá bélyegét az életére?

– Leírhatatlan ez az egész, és a mai napig tart. Ugyanakkor meg is tanított mindent túlélni. Nem elég hogy szemem láttára halt meg édesanyám, édesapám is elszakadt így tőlem. Olyan ritkán találkoztunk, hogy nem tudtunk igazán közel kerülni egymáshoz. Felnőtt fejjel már tudom, hogy csak minket védett.

A hármunkat, és nyolc saját gyermekét is felnevelő nagymamám hihetetlen életereje, és bölcsessége ami erőt és példát adott nekünk mindenhez. Ilyen tragédia nyomása alatt is, a háború utáni nagy szegénységben is doktoráltak és egyetemi tanári címig is jutottak gyermekei közül, a kis baracsi házikóból. Mindenben meg tudott látni egy kicsi jót. Halálos,reménytelen rákos betegségéről is úgy döntött, hogy ő nem halhat meg. Kigyógyult, és 98 évesen ment el. Egyszerű és mégis rendkívüli asszony volt. 

– Édesapjáról maradtak meg közös emlékek?

– Igen. Több is. 1953-ban elvitt minket Csalapusztára nagynénjéhez, akit azért nem telepítettek ki, mert magyar férje volt. Kedvesek voltak hozzánk, a szép népies sváb ruhaviseletük is megmaradt bennem. Ócsán is laktunk vele pár hétig, iskolába is íratott ott minket. A házban a falon lógott édesanyám keretezett fényképe, amit apu nekem adott. Mai napig emlékszem, ahogy tizenhárom évesen buszoztam vissza csomagjaimmal, hónom alatt szorongatva édesanyám bebugyolált fényképét. Gyönyörű képe most is itt lóg a szobám falán. 1957-ben, mint az ügynökös filmekben, két rendőr jelent meg nagymamámnál, és engem elvittek, azzal, hogy édesapám találkozni akar velem. Kecskemétre a rendőrkapitányságra vittek és valóban ott volt édesapám. Hagyták, hogy kicsit beszélgessünk, aztán visszavittek. Szinte biztos hogy valamiért cserébe követelte, hogy láthasson.

Így alakult Ulrich Margit élete

– Említette, hogy mindezek ellenére jól alakult az élete, s ez édesapjának is köszönhető. Miért gondolja így?

– Szerintem, ő ha bármiben engedelmeskedett a parancsoknak, azért tette, mert végig a mi életünkkel zsarolták. 17 éves voltam, amikor megjelent Apu, és mondta, hogy menjünk Helvéciára, ahol én és testvéreim dolgozhatunk az akkor pezsgő életű állami gazdaságban. Elvitt oda, majd újra eltűnt. Munkát kaptunk és szállást. Kitartó, megbízható dolgozóként jól alakult a sorsom. Ott ismertem meg férjem is. Két húgomnak is szép családja lett. Később átkerültem a fajtakísérleti állomásra, tanultam laboráns lettem, szolgálati lakást is kaptunk. Néha nagyon rövid időkre meglátogatott Apu, egyre rosszabb idegállapotban bukkant fel, aztán mindig megtudtuk, hogy nyomában voltak, figyelték.

– Mi lett az édesapjával?

– Annyit tudunk róla, hogy a 70-es években Hárshegyen, az idegszanatóriumban végezte. Több korabeli dokumentum film,könyv szereplői is ugyanitt végezték, vagy innen tűntek végleg el, ha már útban voltak az akkori állambiztonsági szerveknek, vagy ha el kellett hallgattatni végleg valakit.

– Honnan kaptak információkat?

– Ritka találkozásokon elhangzott mondatokból, családi visszaemlékezésekből, és a rendszerváltás után közzétett, akkori állambiztonsági módszereket megismerve, kezdtem megérteni, hogy mi volt édesapám sorsa, és hogy gyakran hogyan vezettek félre gyermekkorunkban minket, vele kapcsolatban.

– Ön szerint, ha önt és testvéreit is elhurcolták volna, a kitelepített svábokkal együtt, máshogy alakult volna az élete?

– Biztos vagyok benne. Sokszor gondolkoztam ezen. Nem csak szüleimet veszítettem el, hanem a vértesboglári családi vagyon, ingatlanok is eltűntek, a nulláról teremtettem mindent elő, a két kezemmel,kitartásommal. Ez már a múlt. Nem tehetünk ellene semmit.

– Hogyan telnek napjai?

– A nyolcvanas években beköltöztünk Kecskemétre, és az akkor fénykorát élő vendéglátás szakmára tértem át. Eleinte alkalmazottként, majd iskolát is végeztem, és vállalkozásban vittem több presszót büfét a Műkertvárosban. Nyugdíjasként élek, ma már egyedül, és legnagyobb örömöm, ha négy unokám és két gyönyörű dédunokám közül meglátogat valaki.