Vacsorán ismerhették meg a látók a látássérültek nehézségeit – galériával

Hencz András, a szervező megyei szervezet elnöke elmondta, hogy az esemény célja az érzékenyítés, mely során az ép látású résztvevők egy este erejéig megtapasztalhatják, hogy milyen kihívást jelent a látás segítsége nélkül végezni a napi rutinnak számító cselekvést, az evést. A szervezet több terület képviselőit invitálta meg a rendhagyó élményre. Részt vettek a megyei kórház Szemészeti Osztályának munkatársai, az önkormányzat képviselői, dr. Temesvári Péter jegyző és Sipos László tanácsnok, a Kecskeméti Közlekedési Társaság munkatársai és a sajtó képviselői. 

Hencz András elmondta: e területekkel rendszeres kapcsolatban állnak a látássérült társaikkal, ezért fontosnak tartották, hogy az ott dolgozók átéljék, hogy milyen látássérültként élni. Hozzátette: a Szemészeti Osztály dolgozóit a fentiek mellett azért is hívták meg, mert a közelmúltban több napot kellett eltöltenie berkeikben, és olyan áldozatos gyógyító munkát és emberséget tapasztalt tőlük, ami példaértékű. 

Máshová került a fókusz 

Amikor kialudt a fény, szemünk világát lekapcsolt villany mellett, szemkötőt használva iktatták ki a szervezők a vacsoraasztalnál, ami szinte tökéletes sötétséget eredményezett. És mindannyian bekerültünk egy világba, ahol nincsenek színek és formák, amivel azonnal elvesztettük a világban való orientációnkat. Pillanatok alatt a második legfontosabb érzékünk vette át a főszerepet a tájékozódásban: a hallásunk. A hangok felerősödtek, konfúzus hangzavarrá vált a közönség addig csupán alig hallaható háttérzajt jelentő beszélgetése. 

Amikor megérkezett az első fogás, az előétel, csak a tapintásunk és a szaglásunk irányított minket. És az első falatnál világossá vált, hogy zavarbaejtő érzés úgy enni, hogy nem látjuk mit fogyasztunk. Az illatok és az étel textúrájának szerepe felértékelődött abban, hogy megállapítsuk mit eszünk egyáltalán. 

Ekkor tudatosult, hogy először szemünkkel eszünk, az étellel kapcsolatos információkat első körben látásunkkal szerezzük. Enélkül pedig csak bizonytalanság és töredékesség-érzésünk van. Az előételt a leves követte. Itt újabb problémába ütköztünk: immár evőeszközt kellett használni. Kitapogattuk a tányér széleit majd csupán a kanál állt rendelkezésre, hogy bármi információt kapjunk a fogásról. 

Tétova, tapogató mozdulatok nyomán tárult fel, hogy valamilyen gombócok vannak a levesben, az ízt pedig nehéz kötni bármihez, ha nem társul hozzá látvány – csupán íz-elemeket sikerült felfedezni, nem állt össze olyan egységgé a tapasztalat, hogy magabiztosan megnevezzük az ételt. Mintha némi vízitorma íze emelkedett volna ki a harmonikus kompozícióból. A főétellel egy határtalanul nagynak érzett, sötét vaktérkép tárult az étkezők elé, ahol csak a kés és a villa volt, amivel képet kaphattunk arról, hogy mi hol helyezkedik el a tányéron. 

Szem híján egy tányérnyi terület is végtelennek és megismerhetetlennek tetszett. Bizonytalanul határoztuk meg a hús és a köret helyét, a püré pedig egyáltalán nem érződött az evőeszközökkel. 

Ebben egy pohár szélére helyezhető szerkezet segít, melynek fémlábacskái belógnak a pohárba és csipog az eszköz, mielőtt a víz túlcsordulna a pohárból. A főétel ízei közül kiemelkedett a cékla és mintha sütőtök is a része lett volna. Különösen bizonytalan érzés volt evőeszközünkkel bejárni a tányér területét, hogy elfogyasztottunk-e mindent róla – és bizony sokszor sikerült újabb falatot találni a tányér valamely pontján. A desszertből kávé és mandulaíz érződött, valamint egy leheletnyi alkohol.

Szemléletformálás, inspiráló történetek

A Spaletta étterem séfje lebbentette fel a fátylat a titokról. Az előtel kacsarilette volt gyöngyhagymával és házi kenyérrel. Ezt tormakrém leves követte, vízitomával és húsgombóccal. A főétel lassú hőkezeléssel készített csirkemell volt, melyhez kétféle texturával készült cékla és sütőtök kocka társult köretként, burgonyás sütőtök pürével. A desszert mandula panna cotta kávéhabbal, benne kávélikőrrel és kakaós-mogyorós keksztörettel. 

Rendkívüli, eddig nem tapasztalt bizonytalanság, teljes elárvultság volt látásunktól megfosztva étkezni – és ez csak egy egyszerű hétköznapi cselekvés, ennél szinte csak bonyolultabb dolgok vannak a látássérültek mindennapjaiban, amit látás nélkül kell megoldaniuk.

Nem csak a vacsora nyújtott betekintést a vak és látássérült emberek életébe, hanem a szövetség tagjai is. Többen megosztották inspiráló történetüket, melyekben közös, hogy látóból váltak látássérültté, illetve vakká. Mindannyian felálltak valahogyan a csapásból, és ugyan mint fogalmaztak, feldolgozni nem lehet az ilyen változást, megtanulni együtt élni vele igen. Mindezt a mindennapokban folytatott hősies küzdelmek árán, emberfeletti erővel érték el, de ugyanannyira kell társaik támogatása is ahhoz, hogy ne zuhanjanak kétségbeesésbe és reménytelenségbe. A vendégek érzékenyítő eszközöket is kipróbálhattak, például olyan szemüvegeket, melyek  kialakítása az egyes látássérüléseket mutatja meg.