Magyar Ezüst Érdemkereszttel ismerték el Pintér Anna négy évtizedes munkáját

– Már augusztusban megkapta a díjat, de a nagyközönség, a helyi sajtó csak később szerzett tudomást róla. Mások rögtön kiposztolják az ilyesmit, ön miért nem akart ennek nagyobb hírverést?

– A férjem közzétett néhány fotót a díjátadó ünnepségről, aminek minden pillanata felemelő volt. Én azonban nem vagyok egy kitárulkozó típus, keveset osztok meg magamról a közösségi oldalakon. Gyenes Attila iskolaigazgató kérésére adtam az első interjút ennek kapcsán. Utána sorra kaptam a gratulációkat, ami természetesen nagyon jól esett.

– A díjátadás óta eltelt már néhány hét, bizonyára letisztultak önben az érzések. Mit jelent ez a díj az ön számára?

– Úgy értékelem, mint egy életműdíjat. A negyvenéves munkásságomra került fel a pont ezzel az elismeréssel. Örömmel tölt el, hogy így zárhatom a pályámat, mert ez az utolsó tanítási évem, jövőre nyugállományba vonulok. Annak is örültem, hogy valaki figyelemmel kísérte a munkásságomat, mert egyébként nem vagyok vezető típus, nem vagyok egy megmondóember. Teszem a dolgomat a háttérben, a nagy gépezet kis láncszemeként. Ugyanakkor voltak jó ötleteim, amiket soha nem hallgattam el. A jobbító és újító szándék mindig megvolt bennem. Az iskolagalériától kezdve a nyelvvizsgáztatásig sok kezdeményezés fűződik a nevemhez a Kiskunfélegyházi Dózsa György Általános Iskolában, ahol majd negyven éve tanítok.

– Össze tudná foglalni ezt a negyven évet?

– Nagy utat tettem meg, míg képesítés nélküli napközis nevelőből négy tantárgyat tanító szaktanárrá váltam. A földrajz, a vizuális kultúra, az angol nyelv, a mozgóképkultúra és médiaismeret egyidejű tanítása és az osztályfőnöki tennivalók több területen kívántak meg kivételes helytállást tőlem. Délutánonként rajzszakkört vezettem, festészetet tanítottam, a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek korrepetálást tartottam, a tehetséges tanulókat versenyekre, nyelvvizsgára készítettem fel. Az évek során mindhárom tantárgyamból főiskolai hallgatókat mentoráltam. Továbbképzésekre jártam, kidolgoztam tantárgyaim helyi kerettantervét, az iskolai idegen nyelvi mérésekről elemző, értékelő beszámolókat készítettem. Tantestületi kirándulások programját terveztem meg és segítettem lebonyolításukat. Szerveztem az iskolagaléria kiállításait, a jótékonysági képzőművészeti árveréseket, amelyek bevétele az Összefogás a Dózsás Gyermekekért Alapítványt támogatta. Ezzel párhuzamosan művészeti alkotótevékenységet folytattam. Kiállítások megnyitásának vállalásával, önálló kiállításaimmal részese voltam és vagyok a város kulturális vérkeringésének. Pedagógiai munkásságomért 2005-ben a városi képviselő-testület elismerő oklevelet adományozott, 2009-ben a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületétől rajztanári nívódíjat vehettem át, 2013-ban pedig megkaptam a Kiskunfélegyháza Város Közművelődéséért kitüntető díjat.

– Negyven éven át egy iskolában tanított. Nem érezte soha, hogy változtatni kellene?

– Voltam óraadó is, de az az egyik legkeményebb évem volt. A Dózsa iskola számomra egy kis ékszerdoboz, a második otthonom. Óraadóként, idegen iskolában jöttem rá, hogy mennyire fontos nekem. Bár megfordult a fejemben, hogy elhagyom a tanári pályát, de a hitem segített átlendülni ezen az időszakon. Egy évtizede nyitottam ki az ajtót a hitélet felé. Onnantól kezdve egyre jobban kezdtem figyelni a megérzéseimet, amelyek mindig azt súgták, hogy a tanári pálya az én utam, és én ezen az úton fogok végigmenni. Így utólag, amikor az ember rakosgatja össze az élete puzzle darabkáit, akkor szépen összeáll minden, és jól látszik, hogy ez az irányválasztás nagyon jó döntés volt.

– A képeit nézegetve az is jól látszik, hogy a tanítás mellett a festésben tud igazán kiteljesedni. Alkotásain egyértelműen érződik a teremtett világ iránti szeretete.

– Ezért is volt Credo (Hitvallás) a címe a legutóbbi kiállításomnak. Képzőművészként is sokáig kerestem az utam, de csak a megtérésem után, közel ötvenévesen találtam rá igazán. Azóta érzem, hogy nem tudok elszakadni a plein-air festészettől, a szabadban való alkotás, a természeti szépségek megörökítése jelenti számomra a legnagyobb örömöt. Ezért is várom a nyugdíjas éveimet, mert utána csak a szenvedélyemnek, a festésnek élhetek. És persze a családomnak, az unokáimnak.