A málenkij robot elhurcoltjaira emlékeztek a Rendőrfaluban

Az Országgyűlés 2012-ben november 25-ét a málenkij robotra elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. 1953-ban ezen a napon érkeztek meg Magyarországra a Gulág lágereiből haza bocsájtott első rabok.

A Rendőrfaluban, a Nagyvárad téren a kecskeméti áldozatokra emlékeztek csütörtökön. A megemlékezésen részt vett dr. Szeberényi Gyula Tamás alpolgármester és Lévai Jánosné tanácsnok, önkormányzati képviselő is.

Beszédet az 56 éve a városrészben lakó dr. Pap István nyugdíjas főiskolai docens, a Szent lászló Nyugdíjas Egyesület tagja, a Rendőrfalu történetét részletesen bemutató kötet egyik szerzője mondott. Mint emlékeztetett, a téglagyár az 1944-es holokausztnak is a helyszíne volt, itt volt a gyűjtőhelye a zsidóknak, majd pár száz méterre. az Alsó pályaudvaron vagonírozták be őket.

Pap István édesapja a bevonuló szovjetek foglya lett, és a 163. számú lágerbe, Sztálingrádba vitték, ahol 1945 márciusában meghalt.

– A lágerekből sokan sosem, mások évek múlva csontsoványan, megfélemlítve tértek vissza, hogy ne is beszéljenek arról, amit átéltek – mondta, és hangsúlyozta: a zsidókban és a Szovjetunióba elhurcoltakban közös volt, hogy kisemberek voltak, eszközök a világ-és a magyar politika kezében, áldozatok, akiket ellenségnek bélyegeztek, pedig csak rossz időben, rossz helyen voltak.

– Rendhagyó módon én rendőrfalusiként a téglagyárból Németországba hurcolt áldozatokat sem tudom feledni, amikor a málenkij robotra hurcoltak emlékművét látom. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a háború hozadéka volt egyaránt a meghurcoltatásuk, szenvedésük, haláluk. Hangsúlyozom ezt azért, hogy többé ne engedjük, hogy bármilyen eszme, valós vagy pláne vélt érdek háborúba vihesse hazánkat, a gyűlölet be állíthasson szembe embercsoportokat úgy, hogy abból belső háborúskodás, acsarkodás legyen. Reménykedjünk abban, hogy unokáink vagy dédunokáink megérhetik, hogy nem a szembenállás, hanem az összefogás jellemzi majd szeretett hazánkat, jövőbeni áldozatoknak soha többé nem kell emlékműveket állítani, és „a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés” – zárta gondolatait József Attila A Dunánál című versét idézve dr. Pap István.