Nyugalmazott katonaként sem vette le magáról a mundért

Horváth Balázs katonacsaládban született, így már egészen kicsi gyermekként ismerkedhetett meg a haditechnikával, a kispuskalövészet pedig kifejezetten érdekesnek bizonyult a fiú számára. Édesapja balesete után viszont nem igazán érzett késztetést, hogy nyomdokaiba lépjen.

– Kiskunfélegyházi szakközépiskolásként olvastam egy újsághirdetésben, hogy katonai főiskolára lehet jelentkezni. Néhány évfolyamtársammal beszélgettünk a témáról, és hatan döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk. Úgymond pillanatnyi lelkesedésből választottam a pályát, nem volt kifejezett elképzelésem. Apám a műszakiaknál teljesített szolgálatot, a balesete volt az egyetlen ok, hogy melyik szakot ne válasszam, bár valójában semmilyen ellenérzés nem támadt bennem. Gépész szakközepesként a gép volt az egyetlen inspiráció, így választottam a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola páncélos és gépjárműtechnikai szakát, amit nem bántam meg. Ebből végül a harckocsi-technikus szekció „lett a nyerő”, ami a felvételi bizottság késztetésére dőlt el – emlékezett vissza katonai pályájának kezdetére Horváth Balázs.

A fiatal tiszt a katonai főiskola befejezése után tovább képezte magát. Szakot váltott, és harcászati-hadműveleti összfegyvernemi tisztnek tanult katonai akadémián, ami megalapozta a későbbi tevékenységét és beosztásait. Nem sokkal ezután ismét iskolapadba ült, a Nemzetvédelmi Egyetemen, ahol a védelmi igazgatás, katasztrófavédelmi szakirányt választotta. Hivatásos pályájának vége felé egy másik szervezetnél, a Honvéd Vezérkar Hadműveleti és Kiképzési Csoportfőnökségnél teljesített szolgálatot.

– Három évtizednyi hivatásos katonai és hatévnyi műveleti tartalékos szolgálat van mögöttem. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a főiskola kezdete óta jól éreztem magam a pályán. Érdekes része volt a tanulóéveimnek, hogy minden május elsején, hol gyári munkásnak, hol bányásznak kinevezve vezettük fel a tribün elöl indulva a felvonulókat. Benne volt ebben az időben, végzősként, a ’80-as díszszemle is. Persze minden katonának az iskolái, a beosztásai és a rendfokozatai jelentik a sikeres pályát. Nekem sikerült egy alakulatnál végigjárni az utam zömét az alegységparancsnoktól a törzstiszten keresztül a törzsfőnök, parancsnokhelyettesi szintig. Igaz, ha csak egy esztendőre, de helyettesítőként, egységparancsnok is voltam – mesélte.

– Szívesen emlékezem vissza a tiszai, a dunai árvizeknél, az ágasegyházi borókás erdőtűznél végzett eredményes védekezésre.

Úgy tartom, hogy ha az embernek van lehetősége tovább és feljebb lépni, egy év betanulás, egy év gyakorlás, egy-két év rutin, és utána jöhet az új.

Nekem így alakult a pályám, hogy sikerült nagyjából ilyen ütemben lépni beosztásról beosztásra, és alkalmanként megközölni ezt az utat egy-egy hosszabb tanulási fázissal. Bár nem katonai szolgálat, de volt szerencsém közel nyolc évet a Magyar Közút megyei igazgatóságán is dolgozni, ahol a munkakörömben, továbbá oktatói, belsőszabályzó-készítési területen eredményes munkát tudok magaménak – fogalmazott a nyugállományú katona.

Horváth Balázs nyugállományba vonulását követően sem „vetette le” az egyenruhát, mert úgy érezte, tovább kell őriznie, ápolnia és örökítenie a katonaság múltját. Immáron tizenöt esztendeje aktív tagja a szabadszállási Honvéd Nyugdíjas Klub egyesületnek. Jelenleg a hagyományőrző csoport vezetőjeként tevékenykedik.

– Úgy tartom, aki huzamosabb időt eltöltött a mundérban, az csak az öltözetet akasztja a szekrénybe. Bizonyos rutinok, gondolkodásmód mindig megmarad. Kilépve a kötelezettségekből hívtak meg a Honvéd Nyugdíjas Klub Egyesületbe, ahová már magam is készültem, hiszen pár éven keresztül, beosztásomnál fogva, már segítettem a munkájukat. A helyőrség 2004. évi felszámolásakor a csapattörténeti emlékszoba, a honvéd emlékhelyek akkor meglévő részei kezelésére kapott lehetőséget Szabadszállás Város Önkormányzata és a Honvéd Nyugdíjas Klub, melyet elvállaltak. Nem volt hát számomra ismeretlen a terep. Kezdetben inkább csak a meglévőségeinket gondoztuk, de azért volt továbblépés is. Öt év múlva sikerült teljessé tenni a temetőkertbéli honvéd emlékhelyet, elkészült a már meglévő katonák emlékét őrző jelfa, mellé a polgári dolgozók jelfája is. Az úgymond „szinten tartás” után, 2014-től, az emlékszoba új helyre költöztetését követően indult részemről egy tudatosabb, tartalmasabb hagyománymegélés. Az egyesületi lét, a tagtársak tartalmas programokat igényeltek.

Jómagam a haditechnika-történet és a hadtörténelem felé fordulva kezdtem el a magyar harckocsi, gépkocsi és kerekes harcjármű-fejlesztés történetével foglalkozni.

Ezt követte az 1848/49-es szabadságharc, a Nagy Háború, és a doni tragédia eseményei iránti érdeklődés. Persze ez csak amatőr érdeklődés és nem hivatásos történészi tevékenység, de belefért némi szakirodalom-gyűjtés, tanulmányozás, kiállítások összeállítása, megemlékezések szervezése. A tudatosság átterjedt egy szerény gyűjteményfejlesztési tevékenységbe is, emlékszoba-kialakításba, tablók, bemutatók készítésébe. Nyilván nem egyedüli a munkavégzés, mindig akadtak segítők, de jó érzés ötletadónak, szervezőnek, és valósítónak lenni – emelte ki Horváth Balázs.

A nyugállományú mérnök ezredes mai is tele van tervekkel. Számtalan dolgot szeretne a közeljövőben megvalósítani.

– Annak idején úgy alakult a sorsom, hogy aktív katonai szolgálatom idején nem igazán kellett nagy célokat kitűznöm, mert számos lehetőség időben megtalált. Az egyesületi munkámban is úgy érzem, hogy sikerült számos saját vagy közös ötlet, cél megvalósítása. Ha konkrétumot kell említeni, akkor a honvéd emlékhely, a dandár emlékszoba, a Bem-emléktábla és a 1848-as honvéd emlékmű elindítását említeném, melyek megvalósításához, létrehozásához sikerült segítőkre, támogatókra találni, és a közösségnek átadni. Beletartozik a sorba az elmúlt fél évtized tizenöt kiállítási anyagának összeállítása is. A valamikori csapattörténeti emlékszobát ma már a Hunyadi Mátyás Helyőrségi Gyűjtemény elnevezés illeti, ami a névváltozáson túl jelentős tartalmi fejlődést is takar. Előttünk van egy jelentős bővítés folyamata, amelynek egyes elemei részben elkezdődtek, mások a közeljövőben indulnak. Ez új emlékszobák, kiállítások kialakítását jelentik. A fejlesztés csapatmunka, de témafelelősként van és lesz benne személyes tennivalóm. Ami még várat magára, az egy alakulattörténeti kutatás és annak írásos megjelenítése – hangsúlyozta a hagyományőrző csoport vezetője.

– Szívesen kihoznék valamit a régi tanulási kedv, a jelen érdeklődés és tapasztalat, valamint „hiányérzet” egyvelegéből.

Ebbe elsősorban a katonai pálya fér bele a múlt lendületével, a ma lehetőségeivel, újszerűségével, de el tudnék képzelni más, a hagyományápolással, a hadtörténelemmel kapcsolatos pályát is – tette hozzá Horváth Balázs.