A 9-es ügyelő

Egy saját karácsonyi mesével szeretnénk örömöt, nosztalgiát és némi csodát lopni Olvasóink karácsonyába, megköszönve, hogy egy ilyen nehézségekkel és kihívásokkal teli évben is mellettünk álltak, figyelemmel kísértek bennünket és velünk tartottak a sokszor örömteli, néha sajnos szomorú, de mindenképpen teljességre törekvő tartalmaink olvasása során.

Bajáki Zsanett

Forrás: shutterstock

A 9-es ügyelő

– Jó napot! A lelki segélyszolgálathoz jöttem interjúzni.

– Üdvözlöm! A 9-es ügyelőnk szabad, hozzá be tud menni.

– Köszönöm.

December 24-e van és én dolgozom. Mondjuk ez nem panasz. Az úton idefelé elhajtottam egy bevásárlóközpont mellett és csodálkozással vegyes viszolygással töltött el a látvány, ahogy még a mai napon is emberek százai fásultan, kimerülten, valami külső elvárásnak megfelelve tuszkolják csomagtartóikba az ünnep kényszerét. Nem is baj, ha ebből én idén kimaradok – fut még át az agyamon, ahogy megpillantom a bajszos, derűs tekintetű öregurat, aki a szűkös szolgálati szobában a 9-es számot viselő fotelben üldögél, előtte jegyzetfüzet, toll és telefon.

– Mi vette rá, hogy a lelki segélyszolgálat munkatársa legyen? – kérdezem a legkézenfekvőbbet, mire az idős bácsi elmosolyodik.

– A magány. Jó pár évvel ezelőtt nyugdíjas lettem és mivel nem volt családom, kénytelen voltam keresni magamnak egyet. Minden telefonálóra úgy gondolok, mintha egy fontos szerettem lenne, akinek éppen pár jó szóra, beszélgetésre van szüksége. De...engedje meg, hogy visszakérdezzek. Maga mit keres itt december 24-én délben?

Egy pillanatra megilletődöm, nem számítottam rá, hogy én leszek az interjúalany és abban sem vagyok biztos, hogy szavakba lehet önteni az indokaimat.

– Talán, az én válaszom is a magány. Tudja, annyira elcseszett volt ez az év. Nem csak a vírusjárvány miatt, hanem mert elszigetelte tőlünk az emberi kapcsolatokat. Nincs kedvem nagy felhajtást csapni a karácsony körül, ha nem lehetnek ott velem a szeretteim.

– Azért fát csak állít?!

– Nem hiszem. Különben is, annak ilyenkorra már rég állnia kéne. Amikor kislány voltam, ébredés után rögtön felkaptam az összes doboz szaloncukrot és kiszórtam a nappali közepére a díszekkel együtt, hogy fehér cérnából egyesével hurkot kössek rájuk, ahogyan anyukám tanította. Órákat bíbelődtem ezzel, mert nagyon sok szaloncukor volt, mindenkinek a kedvence: apué a kókuszos, anyué a zselés és enyém a vajkaramellás. A kedvenc díszem egy kis fehér csengő volt, amit a Déditől kaptam, mindig a fa legjobban látható pontjára tettem és amikor megcsendült rohanhattam kibontani az ajándékokat.

– És mi a helyzet a menüvel, enni csak kell?

– Fél éve derült ki, hogy inzulinrezisztens vagyok, se liszt, se tej, se cukor, se gyümölcs…így azért nem kell túlgondolni a karácsonyi menüt.

– Halászlé?

– Tessék?

– Halat ehet. Nem szereti?

– De. Végül is szeretem. Bár még sosem csináltam, ez nálunk a férfiak dolga. Nagypapám képes volt hajnal 4-kor kelni, hogy jó rajtpozícióból induljon a piaci sorban állásnál. A hazahozott ponty pedig gyakran kibérelte a kádunkat egy estére, de nagy bánatomra sosem engedték meg, hogy úszkáljak vele. Egyszer aztán belopóztam éjszaka és addig simogattam a megszeppent halat, amíg elaludtam. Így találtak rám karácsony reggel a kád előtti szőnyegen, fürdőruhában.

– Eláruljam mi az isteni halászlé titka?

– Persze.

– A gyufatésztát meg kell hinteni egy leheletnyi borssal, mielőtt rámerjük a gőzölgő hallevet. Akkor, ajándék se lesz?

– Nem hiszem. Egyre kevésbé tudom eltalálni, hogy mire vágynak az emberek. Gyerekként ez annyira egyszerű és tiszta volt.

– Maga mit kívánna karácsonyra?

– ...hogy akiket szeretek velem legyenek.

– De hiszen ott vannak, csak engedje be őket. Egy meleg tenyér emléke a cérna hurkolásában, az odaadás nagyszerűsége a halért való sorban állásban, a várakozás élménye egy halk csengőszóban…

Abban a pillanatban megcsörrent a bácsi előtt lévő vezetékes telefon.

– Jó napot, lelki segély szolgálat, miben segíthetek? – egy kacsintással köszönt el tőlem. Tudta, hogy sietek.

Még egy igazi fenyőágat is kaptam ajándékba a piaci árustól, aminek az illata most belengi a lakást. A karácsonyfa közepén fényesen lóg a csengő, a nappaliban Frank Sinatra szurkol a hóesésnek, és a forró halászlé már az asztal közepén gőzölög. Az első falat után hirtelen a telefonomért kapok.

– Üdvözlöm! Lelki segélyszolgálat, miben segíthetek?

– Jó napot! A 9-es ügyelővel szeretnék beszélni.

– Sajnálom kisasszony, csak négy ügyelőnk van összesen.