Szeretné visszaküzdeni magát a cirkuszi porondra

– Hol tart a felépülési folyamat?

– A felépülésem jól halad, erősödöm. Minden nap gyakorlatokat végzek, semmim sem fáj. Ha néha érzek szúrásokat, akkor abbahagyom a munkát az orvosom tanácsára egy rövid időre. A múlt héten voltam orvosi kontrollon, ott azt mondták, hogy a műtét során összekapcsolt csigolyarészek közötti csontosodás elkezdődött. Ez jó hír, ez egy alig húszéves embernél szerencsére még megtörténik. A cirkusz világát nem hagyom ott. Új mutatványon dolgozom, amely kíméli azokat a csigolyákat, amelyek a balesetben megsérültek.

– Hogy tervezi a következő hat hónapot?

– Az Eötvös Cirkusz by Susy tavasszal, egy új produkcióval készül, ebben számítanak rám. Visszatérek oda, ahonnan a sors egy rövid időre elszólított. Hogy ott milyen feladatom lesz, még nem tudom, addig is izomzaterősítést és edzéseket végzek. Új földi számokban is kipróbálom magam. Minden olyat, amelyhez késztetést érzek.

– Mennyi idő kell a teljes felépüléshez?

– Szerintem két év. Lesz még egy olyan operációm, amely során az öt csigolyát összetartó felső elemeket kiszedik. Remélem, ezután az alsókat is eltávolítják majd.

– Ki és mi az, ami segítette a gyógyulást?

– Nagyon erős az a hit, amely erősíti a felgyógyulási folyamatot. Nagyon szeretem a hivatásomat. Amikor lezuhantam és a földön feküdtem, bennem volt a tudat, hogy bár leestem, fel kell állnom és vissza kell mennem, mert a közönség nem azért jött, hogy így lásson. Ezt a hitet nagyapám, Picard Endre nevelte belém, aki a világhírű To­kaji csoport ugró akrobatája volt nagymamámmal, Saroltával. Ő mondta mindig: The show must go on, azaz a műsornak mennie kell. Amikor megtörtént a baleset, vissza akartam menni a trapézra, de nem tudtam szinte mozdulni se. A cirkuszi fellépés azért is hiányzik, mert egy másik világ nyílik meg a fellépés során. Amikor felmegyek a trapézra, megszólal a zene, elkezdődik a mutatványom, akkor elfelejtem a problémákat. Csak a produkció, én és a közönség létezik. Amikor a balesetem megtörtént, a gyógyulásomat az segítette, sőt segíti napról napra, hogy a családom mellettem van, biztatnak. Illetve most derült ki, mennyi barátom, jó ismerősöm van. Tabdiban is rengetegen szurkolnak a mai napig a gyógyulásomért. A cirkusz világában dolgozó kollégák is érdeklődnek. Idegen emberek írtak, gyerekek rajzoltak, amit elküldtek a szülők. Ez adott rengeteg erőt. Nagyapám és nagymamám rengeteget segítenek a mai napig. Nagyszüleim azt mondják, várjam ki a sorát, úgy is vissza fogok menni.

– Amikor az emberrel történik egy olyan esemény, amely meghatározza a jövőjét, akkor elgondolkozik: vajon a sors miért ezt szánta nekem. Erre gondolt az elmúlt hónapokban?

– Sokat gondolkoztam főleg a kórházban azon, mi is történt, főleg akkor, amikor magam voltam. A „miért történt mindez” kérdés gyakran előjött bennem. Erre ma még nem tudom a választ. Talán évek múltán jön el az az időszak, amikor megértem a balesetem okát.

– A sorsa azért is érdekes, mivel nem a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ diákjaként került a szakmába, hanem önmaga építette fel magát a családja segítségével.

– Igen, ez nem annyira gyakori. Rengeteget gyakoroltam, a nagyszüleim tanítottak. Viszont a munka, a szorgalom és tehetség mellett a Picard név is sokat számított. A Picard család ugyanis a 18. századig vezeti vissza a szakmai hírnevét Franciaországban. Pont emiatt a szakma talán többet is vár el tőlem, a kezdő artistától, mint attól a tehetséges fiataltól, aki mögött ilyen családi hagyomány nincs. A szakma kíváncsi, hogy a Picard-lány mit is tud. Többen is mondták egy-egy fellépés után: életveszélyes elemek vannak abban a műsorszámban, amellyel kivívom a közönség elismerését. Én nem éreztem annak. Kidolgoztam két év alatt azt a produkciót, amely az én szakmai elvárásom szerint megfelelő. Amikor már beérett a sok munka eredménye, akkor történt a baleset. Ezt én botlásnak érzem. De az is lehet, hogy egy valami más szakmai út kezdete.