Nyomasztó látogatást tettünk az ÁVH rettegett kecskeméti pincebörtönében

Az Érseki Helynökség épületének oldalsó, Katona József téri bejáratán belépve pár métert teszünk csak meg, mikor Hajagos Csaba egy átlagos, viszonylag újnak tűnő faajtó előtt megáll. Ez lenne a hírhedt pincebörtön lejárata? „Nem ilyenre számítottam” – csúszik ki számon az önkéntelen megjegyzés, de álmélkodásra nincs idő, a Katona József Múzeum történész-muzeológus, gyűjteményvezető munkatársa már nyitja is a zárat, felkapcsoljuk a fejlámpákat, reflektorokat (hiszen világítás nincs a mélyben), majd elindulunk lefelé a kanyargós lépcsőn. Kalauzunk figyelmeztet, az utolsó előtti foknál vigyázzunk, mert veszélyesen mozog. Hiába, ő már nem először jár itt.

Nehéz, párás, dohos levegő üli meg a pincét. Nem csoda, hisz a folyosókon és termekben időnként harminc-negyven centiméteres magasságban áll a víz, a megszállottan kutató történésznek többször is gumicsizmára volt már szüksége. Nekünk most szerencsénk van, a talaj csak nedves. Ennek annál is inkább örülünk, mert a rengeteg cső és vezeték miatt lehajolva, néhol csak törpejárásban tudunk csak haladni. A csövek egy része ma is használatban van, időnként halljuk is, ahogy az egyikben áramlik – mint Csaba elárulja – a szennyvíz. De egyébként az enyészet az úr. A falak mállanak, a vékonyabb rozsdaette csövek érintésre szinte porladnak kezünkben.

Először jobbra fordulunk, erre kisebb termek láncolata található, és jópár korhadó fapad. Itt a második világháború idején légoltalmi pince volt, erről tanúskodik a légbeszívó cső és a légtároló tartály is. Hihetetlennek tűnik belegondolni, hogy a szűkös térben összezsúfolódva várták a kecskemétiek a légitámadás végét, és talán akkor is itt kerestek menedéket, mikor a katolikus bérházat (ez volt régen a mai Érseki Helynökség helyén) 1944-ben gyújtóbomba találat érte. Csaba mutat egy befalazást, és újra elképedünk, mikor megtudjuk, hogy a túloldalán a Városháza udvarába lehetett eljutni.

Visszamegyünk a lépcsőhöz, és ezután nagyon sokáig a bal felé nyíló, U alakú folyosón botorkálunk, valahol a Kodály Intézet alatt. Ez volt az egykori börtön, erről jól tanúskodnak a megmaradt rácsos ajtók és az ablak nélküli, pár négyzetméteres cellák, amelyekből talán ötven is sorakozott a járat két oldalán. A törmelékek között a rabok egykori ágyainak maradványaira és az őrök székeire bukkanunk. Távozóban Csaba felhívja a figyelmünket, hogy lépcsőfokok valószínűleg kanyarognak tovább lefelé, de – a régi szóbeszédek, visszaemlékezések szerint – három szintes pincét feltöltötték, talán hogy így tüntessék el a föld alatt történt szörnyű gaztettek árulkodó emlékeit. A végére már igen nyomasztóvá váló, közel egy órás túránk véget ér, szinte megkönnyebbülten lépünk ki a napfényes utcára.

Katolikus bérházból lett ÁVH-központ

A néhai főtéri katolikus bérház alatt már 1919-ben, a román megszállás idejére elkészült a pince, amelynek akkor nem a börtön szerepét szánták, sokkal inkább azt, hogy vész-, vagy hadihelyzet esetén menekülési útvonalat biztosítson a helyieknek, elsősorban a Városháza dolgozóinak. Mikor a német megszállás alatt a bérházat lebombázták, a felső másfél szintje teljesen elpusztult, az újjáépítéskor nyerte el az épület mai formáját – részletezi Hajagos Csaba.

1944 novemberében a Vörös Hadsereg megszállta a várost. A politikai rendőrség először a Városházán, majd a katolikus bérházban kapott helyet.

Fontos dátum 1948. augusztus 20-a. Ekkor, azaz pontosan hetven éve, éppen Kecskeméten tartott beszédében hirdette meg Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára a kuláküldözést. A kommunista diktatúra a módosabb parasztokat a „dolgozó nép” ellenségének kiáltotta ki, akik – mint a kapitalista rendszer utolsó maradványai – akadályozzák a mezőgazdaság szocialista alapon történő átszervezését, a téeszesítést. Kuláknak hivatalosan az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, de a gyakorlatban a helyi pártvezetőség döntött arról, hogy ki kerül fel a kuláklistára.

A főtári épületben a létrejövő Államvédelmi Hatóság 1948-tól kecskeméti, majd 1950-től megyei osztálya működött. Feladata – ahogy a szakember fogalmaz – a rendszer számára nem kívánatos társadalmi elemek likvidálása volt.

Ide hozták megtörni a kuláknak bélyegzett gazdákat

1948-tól lett tehát rettegett hely az épület mint az ÁVH-székháza, amelyet nemcsak színe miatt neveztek „kékítőnek”, hanem azért is, mert akit ide bevittek, az a legjobb esetben is minimum kék-zöld foltokkal távozott, ha nem törött csontokkal. Feketevágás (azaz haszonállat engedély nélküli vágása, esetleg eladása), a terménykészlet, közellátás veszélyeztetése, fegyverrejtegetés sokszor mondvacsinált vagy megkreált vádjával hozta be a fekete autó a környékbeli gazdákat, hogy a pincében erőszakkal megtörjék őket. Tömegekről beszélünk, mint Hajagos Csaba kutatásai során kiderítette, 1950-ben 371 személy közellátási ügyét tárgyalta a megyei bíróság.

Hogy pontosan mi zajlott a pincebörtönben, arról dokumentumok nem állnak rendelkezésre, akiknek érdekében állt, eltüntették a feljegyzéseket. A megyei levéltár állományában sincs az ÁVH konkrét kecskeméti működésére, és magára az 1950 utáni épületre vonatkozó adat. De a történész-muzeológusnak túlélő tanúk beszéltek például egy „karcer” nevű kamráról, ahol akár napokig kellett vízben állniuk a raboknak. A sötét fogdákba bevilágító vörös fény, vagy a hangosan vijjogó sziréna a lelki hadviselés része volt. Bevett vallatási módszer lehetett a körömfelfeszítés, Ury László, a Kecskeméti Lapok újságírója pedig egy cikkében arról írt, hogy a foglyokat üvegszilánkokkal teleszórt „üvegkoporsóba” fektették. A szóbeszédben elterjedt, hogy a verésben életüket vesztett áldozatoktól – leírni is borzalom – egy húsdaráló segítségével szabadultak meg. Csaba szerint az Érseki Helynökség ma már lebetonozott belső udvarában is áshattak el holttesteket. Hogy hányan halhattak meg a kékítőben, arra sincs adat, és a történész felelőtlen becslésekbe sem kíván bocsátkozni. Annyi bizonyos, hogy a falak között sokan tűntek el örökre.

Nyoma veszett (majdnem) minden bizonyítéknak

A föld alatt zajló kegyetlenkedéseknek az 1956-os forradalom vetett véget. Október 26-án az épületről leverték a vörös csillagot és a betonból öntött Rákosi-címet, akkor sokan láthatták a pincebörtönt, a Petőfi Népe november 4-ei számában is jelent meg cikk róla (lásd a cikk végén). A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettesének és a legfőbb ügyésznek az együttes rendelete a volt államvédelmi szervek beosztottainak elbocsátásáról és eddigi tevékenységének vizsgálatáról határozott. Az úgynevezett „Igazoló Bizottság” 129 fő kecskeméti államvédelmi alkalmazottat vizsgált, akik közül többen akadtak fenn a rostán, de büntetést senki sem kapott, legfeljebb áthelyezték a határőrséghez.

Hajagos Csaba a Legfelsőbb Bíróság egyik – 2016-ig zárolt anyagában – talált viszont egy negyven oldalas jelentést, amelyben a megyei ÁVH összes munkatársa név szerint szerepel, beosztással, tevékenységének leírásával. Jelenleg Csaba ennek az anyagnak a publikálásán (is) dolgozik. Mint mondta, 2014-ben kezdett el foglalkozni a pincebörtön történetével, és azóta szívügyének tekinti, hogy minél alaposabban megismerje a részleteket. 2016-ban járt lenn először Jeney Gábor akkori kecskeméti plébános engedélyével, és a látottak megerősítették elhatározásában, hogy érdemes időt és energiát áldozni a kutatásra. A döntő lökést mégis az jelentette, mikor a Helynökségen 2016-ban rendezett Szobonya Zoltán emlékkiállítás megnyitóján észrevette, hogy egy idős úr a fogdát bemutató teremben elsírta magát.

A kommunizmus rémtetteinek hiteles bemutatóhelye lehetne

A pince jelenlegi állapotában természetesen nem nyitható meg szélesebb közönség előtt, bár feltételezhető, hogy nagyon sokan lennének rá kíváncsiak. Statikai felmérése, kitakarítása, az itt futó közművek esetleges áthelyezése, az egykori börtön látogathatóvá tétele vélhetően több száz millió forintba kerülne. Viszont ki lehetne itt alakítani egy múzeumot, amely bemutatja, hogy a kommunista diktatúra mit művelt Kecskeméten, az egyik legnagyobb hazai mezővárosban, sok jómódú polgári-paraszt származású ember otthonában. Egy ilyen kiállítóhely nagyban javítaná Kecskemét turisztikai vonzerejét, és ami talán még ennél is fontosabb, a traumák feldolgozására méltó emlékhelyként, mementóként is szolgálhatna az egész megyében és az Alföldön.

A volt ÁVH-palota rejtelmei

Ezzel a címmel jelent meg cikk – Vízhányó aláírással – a Petőfi Népe 1956. november 4-ei számában. A szerző leírja, hogy a forradalom utáni napokban érdeklődők százai mentek be az ÁVH elfoglalt kecskeméti székházába.

„No de menjünk le a főbejárattól balra fekvő mély pincébe. A rejtelmes lejáratú zárkák borzalmas képet mutatnak. A vasbetonba burkolt cellák sötét, párás, fülledt levegője szinte megrázza az embert. A hosszú, alagútnak beillő folyosó lejtősen vezet a bokáig, majd térdig érő, bűzös vízbe. Nem tudni, hány embert tettek tönkre ezek a félelmetes kínzókamrák” – áll a cikkben.

Szöveg: Hraskó István,

fotó: Bús Csaba,

videó: Maksa Balázs.