Hetven éve szakadt meg a magyarok szíve a vb-döntőben

Ha van szomorú napja a magyar labdarúgásnak, akkor a július 4-e mindenképpen a legfájóbb pontnak számít. 1954-ben ezen a napon veszítette el 3:2-re a világbajnoki döntőt az NSZK ellen az addig négy éve veretlen nemzeti tizenegyünk. A futballtörténelem egyik legjobb csapatának a tagjai roppant nehezen tudtak együtt élni a kudarccal. 

Ma kereken hetven éve, hogy a berni Wankdorf-stadionban Németország válogatottja 3-2-re legyőzte a világ akkor legjobbnak tartott futballcsapatát, Magyarországot – írta meg korábban az Origó. Azóta a legendás vendéglős, Fehér Miklós minden év november 25-én, a londoni 6:3 évfordulóján meghívta az éttermébe az Aranycsapat még életben lévő tagjait, a magyar futball néhány más legendáját, vezetőjét és a sajtó egy-két képviselőjét, hogy felidézzék, de talán még inkább kibeszéljék magukból a fájdalmas emlékeket. A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült. 

Előre ittak a medve bőrére 

Az Aranycsapat kapusa Grosics Gyula elmondása szerint nem múlt el hét úgy, hogy ne riadt volna fel többször is éjszakánként, mert álmában ismét látta Helmut Rahn lövését, a németek harmadik gólját, amit talán védhetett volna, Puskás Ferenc egyenlítő találatát, amelyet azonban az angol William Ling lesre hivatkozva nem adott meg – derült ki a Magyar Nemzet oldaláról. A magyar válogatott vereségének fájdalmát az is mélyíthette, hogy Magyarországon mindenki biztosra vette a győzelmet. Farkas Mihály, a nagy hatalmú honvédelmi miniszter készíttetett két és fél millió postabélyeget a világbajnoki cím tiszteletére, elintézte, hogy a játékosok fejenként 50 ezer forint jutalmat kapjanak, Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt és Hegyi Gyulát, a sporthivatal elnökét pedig a Munka Vörös Zászló érdemrendre terjesztette fel. A csapat fogadására még a Keleti pályaudvart is fellobogózták. Az újságok azt is megírták, hogy a nyugatnémetek elleni 8:3-ra megnyert csoportmeccsen megsérült Puskás Ferenc felépült, ott lesz a döntőben, s a Száguldó Őrnaggyal biztos lesz a magyar győzelem. A Népsort megszólaltatta Josef Herbergert, az ellenfél szövetségi kapitányát, aki elárulta, hogy a magyarok esélyesebbek a végső győzelemre. Közben a magyar csapat felkészülése nem zajlott zavartalanul: a magyarok szálláshelyén a svájci kisvárosban, Solothurnban fúvószenekarok fesztiváloztak, így a játékosok kialvatlanul érkeztek a döntő helyszínére, Bernbe. Egyikük ráadásul egy szobalánnyal töltötte az éjszakát, megszegve Sebes Gusztáv utasítását. Ennek ellenére úgy tűnt, nem lesz gond, hiszen a 8. percben Puskás és Czibor góljaival 2:0-ra vezetett a magyar csapat. 

A népharag majdnem elsodorta őket 

Sajnos a vezetést követően sajnos tíz percen belül egyenlített az NSZK, és elérkezett a 84. perc, amikor is nem adták meg Puskás Ferenc gólját az angol bíró a partjelző intésére. Harmincegy veretlen meccs után az Aranycsapat kikapott a magyar labdarúgás történetének legfontosabb meccsén. Itthon tömegek tódultak az utcákra, elterjedt a hír, hogy a játékosok eladták a meccset egy-egy Mercedesért, a Rákóczi úton felborogatták a villamosokat, betörték az üzletek kirakatait, a játékosok fényképeit elégették – olvasható a Magyar Nemzet oldalán. A csapatot pedig hazafelé leszállították a vonatról Tatán, majd egy hétig rendőr őrködött a lakásuk előtt. Sebes Gusztáv fiának iskolát kellett váltania, mert úgy megverték, hogy maradandó sérüléseket szenvedett el. Sokan mondják, ha megnyerjük a berni döntőt, az Aranycsapat nem esik szét 1956 után, és két évvel később világbajnok lehetett volna, de ezt sohasem tudjuk meg. Ami biztos, hogy akik ott voltak a pályán, nehezen tudtak ennek a szörnyű mérkőzésnek az emlékével élni.
– Ha valahol látom a meccs összefoglalóját, különös érzés fog el. Feléled bennem a remény, hogy hátha most másként lesz, hátha megítéli a lökésem miatt a szabadrúgást az első német gól előtt a bíró, hátha Rahn nem rúgja be, és újra és újra elviselhetetlenül csalódom – mondta el keserűen Grosics Gyula.