Csisztu Zsuzsa szerint a valódi teljesítményt kell meglátni

Az Amerikában töltött kemény évekről, a szüleitől kapott útravalóról, a csodás fiairól, no meg a terveiről a Vasárnap Reggel legutóbbi száma beszélgetett Csisztu Zsuzsával.

Amikor telefonon egyeztettünk, említette, hogy a férjével az egészséges életmód jegyében elindítottak egy jótékonysági sorozatot, főként a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Idáig merre jártak?

Északkelet-Magyarország hátrányosabb régióit járjuk végig a Szerencsi Tankerületi Központtal egyeztetve, és így jutottunk el például számos más helyszín mellett Taktakenéz, Prügy és Méra településre is. Megdöbbentő volt, amit láttunk és ahogy fogadtak minket ezeken a helyeken. A program ötlete hat hónappal ezelőtt született meg a fejünkben. Leültünk a férjemmel és Vince Ottó korábbi sokszoros válogatott labdarúgó barátunkkal, és arra jutottunk, hogy az elmúlt huszonöt év alatt ránk szakadt gyorséttermi táplálkozási kultúrát, a tartósítószeres és az adalékanyagokkal teli étkezést fontos lenne megreformálni. Összeállítottunk egy tananyagot, amellyel megpróbáljuk a gyerek fejében elültetni az egészséges étkezés és életmód csíráit. A statisztikák szerint ugyanis a magyar lakosság több mint egyharmada elhízott. Az egészségügyi világszervezet kijelentette, ha ebben az ügyben rövid időn belül nem történik radikális változás, akkor a mostani gyerekek több mint fele vélhetően fiatalabb korában fog meghalni, mint a saját szüleik.

Döbbenet...

Ez a felmérés minket is sokkolt. Az a célunk, hogy amibe most kísérleti jelleggel belefogtunk, abból egyszer országos program születhessen. Szeptemberben indítjuk útjára ezt a programot, elsősorban a hátrányos helyzetű településeken. Egy évig „masszírozzuk” majd a gyerekek és – nagyon fontos – a szüleik fejét is, akiknél komoly szemléletváltást szeretnénk elérni.

A közösségi oldalát fürkészve láttam, hogy pár napot kint töltött a labdarúgó-világbajnokság helyszínén. Gondolom, rengeteg élménnyel gazdagodott Szentpéterváron.

Nehéz szavakba önteni mindazt, amit a kétnapos sportdiplomáciai utunk során megéltünk Szőllősi Györggyel, a Nemzeti Sport főszerkesztőjével. Rettentően kíváncsi voltam arra, hogy mi változott Oroszországban, ahol sportolóként a rendszerváltás előtti időszakban többször is jártam. De a régi emlékeimből semmit nem tudtam felidézni, hiszen ez az ország teljesen kicserélődött. Szentpétervár lenyűgöző. Építészete, gazdag történelmi öröksége, nyüzsgő éjszakai élete egyszerűen megbabonázott. Igyekeztünk a kultúrának is adózni, voltunk az Izsák Székesegyházban, az Ermitázsban és a Téli Palotában, ahol épp zajlott egy időszaki Munkácsy-kiállítás is, amelyet nagy büszkeséggel néztünk végig. Az oroszok minden pillanatban megleptek minket, hihetetlenül profi módon sikerült nekik megszervezniük a labdarúgó-világbajnokságot. A vízumok kiváltását elengedték, és egy online szurkolói kártyával helyettesítették mindezt, amellyel a városok között és a városokon belüli ingyenes utazást és minden egyéb feltételt megteremtettek ahhoz, hogy a szurkolók biztonságban és jól érezhessék magukat. Hamarosan a családommal is szeretnék oda visszatérni, de addig is próbálom csiszolgatni az orosznyelv-tudásomat.

Oroszul tanul?

Hat hónapja ismét visszaültem az iskolapadba. Úgy gondoltam, hogy a meglévő tudásomat érdemes lenne feleleveníteni. Az angolommal mindenhol elboldogulok a világban, de jó érzés, hogy ha az ember elmegy külföldre, akkor a saját anyanyelvén tud megszólítani valakit.

Megállíthatatlanul mindig új célokat tűz ki maga elé. Ennek mi az oka?

Mert az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember nyugodtan hátra tudjon dőlni és keresztbe rakott lábbal várja a sült galambot. A zsigereimben van a tenni akarás.

Vitray Tamással, egykori mentorával mikor beszéltek utoljára?

Nagyjából fél éve. Mindig ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Figyeljük egymást messziről, de mostanában mindketten el vagyunk foglalva.

Vannak még ilyen fontos emberek az életében?

– Soha nem gondoltam volna, de a sors felnőttként is megajándékozott néhány komoly barátsággal. Közöttünk megvan a közös hullámhossz, az értékrend. Ami a legfontosabb, hogy tudunk a világra nevetni.

Legutóbb azt nyilatkozta, elsősorban anyuka, minden más szakmai kihívás csak ezután jöhet.

Szerintem ez így is van rendjén. A nagyfiam most ötnapos kütyümentes karatetáborban volt. Alig vártam, hogy végre visszakaphassam.

Kütyümentes?!

Telefonmentes. A tábor elején le kellett adniuk a mobiljukat, és csak este néhány percre kapták vissza, akkor tudtunk csak beszélni. Felüdülés volt neki ez a tábor, ahol virtuális játékok helyett tábortüzet raktak, számháborúztak, szalonnát sütöttek. Hálás vagyok Klima Zsuzsa Senseinek, aki ezt kitalálta és gardírozta őket.

A kicsi is karatézik?

Ő még csak ötéves. Neki az úszást szemeltük ki.

Jó testvérek?

Nagyon. A kicsi gyakran utánozza a nagyot, persze nem titok, azért vannak kakaskodások.

Van közöttük versengés?

Mint minden normális testvér között. A kicsi egyébként impulzívabb személyiség.

Kire hasonlít?

Leginkább rám.

Önben kiből van több, az édesanyádból vagy az édesapádból?

Érdekes keverék vagyok. Akik ismerték a szüleimet, azok azt mondják, hogy belsőre édesapám, külsőre meg egyértelműen édesanyám vagyok. De azért anyuból is sok mindent hozok, főleg a temperamentumomat.

Ilyen gyönyörű, nagy barna szeme és vállig érő haja volt neki is?

Csodálatos nő volt, az alkata leginkább Gina Lollobrigidára hasonlított. Vékonyabb dereka volt, mint nekem a csúcsformám idején.

Édesapja első látásra beleszeretett.

Abszolúte. De édesanyám tartotta magát, pár évig nem engedett a hódításnak. Édesapám szerelmes versekkel bombázta, József Attila, Radnóti Miklós és Ady Endre költeményeit szavalta. A 100. vers hozta meg az áttörést, édesanyám elcsábult. Apám sugárzó, jó kedvű ember, született adakozó volt. A lelkét, mint egy nyitott kaput, tárva hagyta az emberek előtt. A kisfiam is ilyen, kicsit édesapámat látom benne.

A nyitottság szuper dolog, de néha veszélyes tud lenni.

Nekem mondja? A kisfiam nagyon nyitott, bárkivel elbeszélget, és nincs félelemérzete.

Édesapja elismert grafikus művész volt. Édesanyjáról viszont nem sok információt találtam...

Balettáncosként tanult, Esztergályos Cecíliával és Medveczky Ilonával is ismerték egymást. Azt hiszem, tőle örököltem a mozgáskultúrát, apámtól meg a szívósságot, ő ugyanis bokszolt és imádott futni. Állandóan a sportműsorokat nézte, amivel engem is megbabonázott.

Mit szóltak a szülei ahhoz, amikor bejelentette, hogy ösztöndíjat nyert a Minnesotai Egyetemre, Amerikába?

Boldogok voltak, de hatalmas traumaként élték meg, hogy ilyen fiatalon itt hagyom őket, és útnak indulok a világ másik felére. Aztán kint nagyon csúnyán megsérültem, akkor azt hittem, vége a világnak. Iszonyatosan nehéz időszak volt ez mindannyiunknak. Emlékszem, annyira el voltam keseredve, hogy a siránkozásomat felmondtam egy kazettára, amit postán elküldtem a szüleimnek.

Ők meg szívinfarktust kaptak.

Édesanyám, amilyen mélyre csak lehetett, eltemette ezt a felvételt, s azt mondta, majd ha boldog édesanya leszek, akkor hallgathatom meg újra, hogy majd tudok nevetni az egészen. A felvétel persze sosem került elő, azóta se találom, de ma már tudom, mit érezhettek a szüleim, amikor megkapták.

Ha vissza tudna menni az időben, akkor annak a lánynak, aki akkor kétségbeesetten ült a szobájában, most mint mondana?

Nyugodjál meg! Ez a kislány segített hozzá ahhoz, aki most vagyok. Megismertette velem a határaimat. Ezen a félelmetes érzelmi hullámvasúton ülve olyan dolgokat tudtam meg magamról, amire nem jöttem volna rá. Az évek alatt megszerzett sebek és ütések formálták a személyiségemet. Akkor még nem tudtam, hogy ez a próbatétel csupán egy kis része annak az erőpróbának, amit később kell majd megélnem. Mindössze 36 éves voltam, amikor hosszas küzdelem után elvesztettem az édesanyámat és rá két évre elment az édesapám is. Habár édesapám megérte a nagyfiam születését, de már nem volt olyan állapotban, hogy kiélvezhette volna az unokájával való kapcsolatot. Emiatt hiányérzet van bennem.

A szakmától is szerzett tüskéket?

Hogyne, nem is egyet. Ezen a pályán, ha a sportot és a műsorvezetést vesszük, az ember óhatatlanul is kap pofonokat, de igyekeztem azokból is tanulni.

A tavaly elindított Csisztu 24 című műsora kapcsán is kapott hideget-meleget. Bántotta?

Az első egy-két adásig mindenképpen hasonlítgatni szerették volna ezt a műsort egy másikhoz. De azon kívül, hogy hosszabb időt, majd egy napot töltöttem a vendégeimmel, semmi közös nem volt a két műsorban. Ez egy saját, levédett ötlet alapján összeállt tematika. Az utolsó adás tavaly nyáron ment le, de nem temettem el végleg. Úgy vélem, az egyik nagy erényem a történetmesélési képességemben rejlik.

Ha huszonnégy órára összezárva lennék önnel, mi az, amitől megőrülnék?

A maximalizmusommal olykor megőrjítem a körülöttem lévőket. Hogy érzékeltessem, lehet, hogy az ágyazáskor még visszafordulok, ha nem tetszik valami, mert mondjuk szeretem az ágytakaró sarkait szépen kihúzni, de ez azért nem olyan ártalmas. De nem vagyok kényszeres. Szerintem nem olyan rossz dolog a környezetemben lenni. Ezer fokon égek, a bennem lévő atomreaktorral mást is fel tudok tölteni.

Miből töltekezik ez a „reaktor”?

A hétköznapi hősökből, akik köztünk élnek. Ismerek egy hétgyermekes édesanyát, aki süt, főz és mindent meg tud oldani a hétköznapokban, miközben háziorvosként dolgozik. A közösségi oldalamon is próbálom erre a fajta teljesítményre felhívni a figyelmet, megmutatni olykor a hétköznapi embereket, ugyanis kevés figyelmet kapnak. Túl sok lett a fölösleges és érdektelen magamutogatás. A valódi teljesítményt kellene észrevennünk. Aki képes meglátni az élet szépséget és sokszínűségét, sosem öregszik meg.

Borítókép forrása: Csisztu Zsuzsa hivatalos Facebook-oldala