Lippai Marianna: Az anyai szeretet a legősibb, legnagyobb erő a világon

Tavalyelőtt ismertem meg Tilk-Lippai Mariannát, aki az akkori interjúban kendőzetlen nyíltsággal és anélkül, hogy bárkitől is sajnálkozást várna elmesélte, hogy minden édesanya legnagyobb félelme valóság lett a számára. A Vasárnap Reggelnek adott interjúban most elárulta, mi változott azóta.

Másfél éve beszélgettünk utoljára, mi történt azóta?

Van, ami semmit sem változott. Most is mindennap kora reggel indul a napom, amikor kiteszem az első ÉLETKEDV bejegyzésemet az oldalamra, mert tudom, hogy sokan várják. Este is csak akkor fekszem le, ha kitettem az aznapi írásomat. A közte lévő időben pedig rengeteg a munkám, tartok személyes konzultációkat, előadásokat és motivációs estekre is járok. Nagy öröm, hogy kétnaponta ezer új életkedvelőm van, és nem csak elolvassák a gondolataimat, hanem használják is. Doppingol, hogy van kiért tennem.

Nem gondolt arra, hogy könyvben is ki kéne adni ezeket a tapasztalatokat?

Dehogynem. Muszáj megírnom, egyre többen kérik.

Mi lesz pontosan a téma?

Két lehetőség van, vagy egy motivációs könyv lesz, benne az eddig összegyűlt tapasztalatokkal, vagy egy önéletrajzi történet.

A könyvet sokan várják, ezek szerint leginkább pozitív visszajelzéseket kap?

Legtöbbször igen, de óhatatlan, hogy a Facebookon vagy az Instagram-oldalamon egy-egy sértő hozzászólást is kapok. De idővel megtanultam, hogy nem kell ezekre a reakciókra válaszolni.

Volt olyan megjegyzés, ami bántott, de megértettem, annak van a legnagyobb segítségre szüksége, akinek „örömet okoz”, hogy névvel vagy név nélkül, de másokat kritizál az online térben.

Nem szeretek csörtézgetni a neten, ezért a legtöbbször nem is válaszolok a sértegetésekre, ha mégis, akkor csakis szeretettel írok vissza, soha nem reagálok a bántásra bántással. Volt rá példa, hogy egy rosszul indult szituációból egy nagyon jó hangulatú beszélgetés lett. Hiszek a szeretet erejében, mindent legyőz. De nem szabad cserébe semmit várni, sose adjon úgy az ember, hogy közben már azon gondolkodik, mi haszna lehet belőle, hogyan kaphatja vissza a jóságot a másiktól.

Meglátszik rajtunk az irigység és a harag

Sosem érezted úgy, hogy meg kell védeni magad?

Dehogynem. Kamaszként, fiatal felnőttként velem is sokszor előfordult, hogy visszatámadtam, de ma már nem tenném. Könnyen tudunk rossz emberré válni, pedig jó embernek születünk. A legszomorúbb, ha a saját megkeseredettségünkért másokat vagy a világot okoljuk. A gyűlölet megbetegít.

Meg is látszik rajtunk?

Igen, nem a sütemény hizlal és nem attól lesznek mély barázdák az arcunkon, mert idősödünk, hanem mert féltékenyek vagyunk, irigyek, haragosak, gyűlölködők.

A környezetemben, és a hozzám fordulóknál is látom, hogy sokszor az a legnagyobb baj, hogy már meg sem látjuk egymásban a jót, mert kritizálni sokkal könnyebb.

Sok önbizalomhiányos embereknek ez ad egyfajta kétséges erőt, hogy mások gyengeségeit észreveszi, felnagyítja, szóvá teszi.

Vajon miért nem fordítjuk meg, kritizálás helyett miért nem dicsérjük meg a másikat?

Azt nehezebb, ahhoz kedvesnek és jó szándékúnak kell lenni, és tudni, hogy azért mert irigy vagyok, vagy mert a másiknak rossz, attól még nekem sem lesz jó. De ehhez kell egyfajta bölcsesség, és akkor mindig lesz egy kedves szavunk a pénztároshoz vagy a fodrászunkhoz vagy a piacon virágot áruló nénihez. Gyönyörű érzés mást megdicsérni, és ezzel az ember saját magának is örömet okoz.

Nem a való világban élünk

Vajon miért kap napjainkban akkora hangsúlyt a külsőség? Akár az öltözködés, akár a ráncok?

Mert nem a való világban élünk. Túl sok időt töltünk tévézéssel, a virtuális térben vagy olyan újságok lapozgatásával, amik tele vannak agyonretusált arcokkal, testekkel és ezeknek a korkövetelményeknek próbálunk megfelelni. Hiába. Ez pedig frusztráló.

Nem a való világban élünk, de legalább a jelenben?

Nem. Ez is megkeseríti sokak életét, csak

észre sem veszik, hogy a múlt hibás döntésein rágódnak, a jövőtől félnek, közben nem élnek a mában. Elvesztegetjük az időt.

Közhelynek tűnik, mégis nehéz megértenünk, és még nehezebb elfogadnunk, hogy a múltunkon már nem tudunk változtatni. A jövő miatt értelmetlen szorongani, hiszen keveset tehetünk azért, hogy befolyásoljuk. Az életünket csak saját magunk tehetjük jobbá, nem mástól kell várni a csodát. Arra sem szánunk időt, hogy végiggondoljuk az életünket, hogy feltegyünk magunknak komoly kérdéseket.

Feltehetünk magunknak rossz kérdéseket is, amikkel csak a szorongást fokozzuk.

Így van, de érdemes más aspektusból is feltenni a kérdéseinket, és akár a válaszok is teljesen mások lesznek. A válaszok bennünk vannak, csak magunkhoz sem vagyunk őszinték. Például ha érzi az ember, hogy baj van a házasságával, de elhessegeti a gondolatot, mondván, minden kapcsolattal vannak problémák.

Pedig meg kéne kérdezni magunktól: szeretem? Ő szeret? Vele akarok élni még évtizedekig? Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat? Ezekre pedig őszintén kell felelni. Ne csapjuk be magunkat!

Ha már ezer fájdalmat okozott egy nőnek a férje, nyugodtan vallja be legalább magának, hogy már nem szereti, mert nincs is miért. Sokan nem értékelik magukat eléggé vagy a közös gyerekekre hivatkoznak. De a gyereknek hazudozni a legnagyobb bűn, és ő sokszor csak kifogás. Egyszer kaptam egy levelet egy 18 éves kamasztól, amiben leírta, éppen az tette boldoggá, hogy elváltak végre a szülei. Ő is megkönnyebbült. De azt is beismerheti magának az ember, ha egyszerű anyagi megfontolások miatt nem akar véget vetni a házasságának, de akkor nincs is helye a nyafogásnak, hogy milyen boldogtalan az élete. Pont erre példa a mi történetünk a kislányommal, Dominikával, hogy ha ezt túlélhettem, minden anya legszörnyűbb rémálmát, akkor más is túljuthat egy váláson, egy szerelmi csalódáson, egy pénzügyi krízisen.

Meglátni a mindennapok szépségét

Fiatalok is járnak az előadásaira?

Járnak, kérdezni nem szoktak, de sokan jönnek el. 11-12 évesek is hallgatják az előadásaimat. A kamaszokat nem lehet motivációs beszédekkel ösztönözni, de jó példát lehet és kell nekik mutatni. Ez a legtöbb, amit a szülő tehet. Terelgetni persze lehet őket és érdemes is. Például ha már a szülő is teltnek, molettnek látja a gyerekét, nyugodtan elhívhatja futni vagy zumbázni, vásárolhat több zöldséget és gyümölcsöt, de sosem szabad degradálni a kamasz külsejét. Azzal életre szóló sérelmeket lehet okozni. Közben meg sokan a másik végletbe csúsznak, és az egekbe dicsérik a gyereket, teljesen elkényeztetik vagy elhitetik vele, hogy ő a legeslegjobb mindenben. Ez sem jó, egyensúlyra lenne szükség.

Dominika, a kislányod 21 éves lenne, ő és a közös életutatok segít abban, hogy a fiatalok meglássák a jelen és a mindennapok szépségét?

Nagyon is. Rácsodálkoznak. Nemrég volt egy előadásom, ahol az anya-gyerek kapcsolatról beszéltem, arról, hogy nem csak egy anyának kell feltétel nélkül szeretni a gyerekét, hanem fordítva is. Egy édesanyánk van, akit tisztelnünk kell. Ezt a videómat megnézte egy kamaszlány is, aki utána írt nekem, hogy ennek hatására tudatosult benne, amit addig is érzett, hogy mennyire hálás az anyukájának.

Önnek is jó a kapcsolata az édesanyjával?

Mindig jó volt, de pár éve még a jónál is jobb.

Még élt a kislányom, amikor már komoly gondok voltak a házasságommal, ezzel viszont nem akartam terhelni anyukámat. Ha megkérdezte, jól vagyok-e, mindig mosolyogva mondtam, a legnehezebb órák után is, hogy igen. Ma már ez nincs így.

Teljesen őszinte vagyok hozzá. Ehhez persze mindketten kellünk. Sok életkedvelőm panaszkodik, hogy nem tud megnyílni az anyukájának, nem olyan jó, meghitt a kapcsolatuk, amilyet szeretne.

A mai harmincasok-negyvensek szülei másfajta neveltetést kaptak. Ez hathat ki a gyerekeikre, unokáikra?

Igen, ők nagyon szigorú nevelést kaptak, gondoljunk csak bele, hogy például falun megszülte a nő a gyermekét, és már másnap dolgozott a földeken, a kicsit vitte magával vagy a nagyszülő, dédszülő vigyázott rá. Sokkal kevesebbet ölelgették, simogatták a gyerekeket, a lelki szükségleteikre nem figyeltek annyira, és ők a mi szüleink. Anyukám nagyon szeret, de ő sem ölelgetett túl sokat. Amikor úgy éreztem, ez hiányzik nekem, én közeledtem. Egyre többet bújtam hozzá, már felnőtt nőként, anyukaként is, jó volt érezni a közelségét, és mára már ő is kifejezi így is a szeretetét.

Mivel készül anyák napjára?

Nálunk minden nap anyák napja. Elképzelhetetlen, hogy akár csak egy nap is ne beszéljünk telefonon. Sokan kérdezik, hogy az ünnep alkalmából kimegyek-e a kislányomhoz a temetőbe, de ezt még nem tudom. Azért nem, mert számomra ő nincs ott a sírban, velem van, mindennap. A szívemben, a lelkemben, a gondolataimban, az emlékeimben. Érzem az illatát, az érintését.

Az az aranyfonál, ami egy édesanyát és a gyermekét összeköt, az bennem van, sosem szakadt el.

Az anyai szeretet a legősibb, legnagyobb erő a világon.

Névjegy

Lippai Marianna műsorvezetőként, rádiós szerkesztőként dolgozott korábban, jelenleg előadásokat tart, blogot vezet, valamint egy Facebook-és Instagram-oldalt az ÉLETKEDV-ről. Marianna 2010-ben vesztette el 13 éves gyermekét, Dominikát. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő kislány a halálos ágyán megígértette édesanyjával, hogy akkor is megpróbál boldog lenni, ha ő már nem lesz vele. Mariannának sikerült a hit erejével a lehetetlen: újra boldog.

Borítókép: Kallus György