Részvétel, részvéttel: a gyászoló a maga gyógyulásának kovácsa

Bár a gyásznak önmagában nincs köze a betegségekhez, a feldolgozatlan gyász megbetegítheti az embert. A Gyászfeldolgozás Módszer Magyarország Központ szakemberei pótolhatatlan segítséget nyújtanak a veszteséggel, gyásszal küzdőknek: el- vagy visszavezetik őket ahhoz a tapasztalathoz, hogy hatást gyakorolhatnak a saját életükre. Dr. Sarungi Emőke és Graf Orsolya azon dolgoznak, hogy – mint mondják – az érzelmi veszteséggel járó passzív állapotból aktív, reményvezérelt „üzemmódba” kerülhessen a gyászoló, a vigasztalódás után pedig a gyógyulás is megérkezzen.

Melyek a legelterjedtebb tévhitek a gyásszal kapcsolatban?

dr. Sarungi Emőke: Az egyik legveszélyesebb gondolat az, hogy gyorsan túl kell rajta esni. A mai életformánk szintén ezt sugallja: a munka, a környezet mindenkitől gyors megújulást, kilábalást vár. Téves az is, hogy az intellektuálisan érvényes állításokkal vigasztalódni lehet. Például azt mondjuk: „Ne szomorkodj, nézd inkább, hogy milyen szép élete volt!” Lehet, hogy akit elveszítettünk, annak tényleg szép élete volt, tehát az állítás igaz – azonban ha ez ilyen irreális elvárással párosul, az egy csapdahelyzetet teremt. Mert ha azok, akiknek fontosak vagyunk, folyton olyan kérést fogalmaznak meg, hogy lehetőleg mielőbb legyünk jobban,

az bennünk is egy sürgetést indít el, hogy itt és most túl kell esni valamin, amin nem lehet túlesni. Minden „túlesésre” tett kísérlet zsákutcába vezet.

Mivel szeretnénk, hogy a szeretteink rendben tudjanak minket, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk, hogy azt lássák, hogy jól vagyunk, pedig nem vagyunk – így egyre mélyebben elveszünk egy olyan út- és energiavesztő spirálban, ahonnan nagyon nehéz kijönni.

Tulajdonképpen mi a gyász?

Emőke:

A gyász természetes és normális emberi reakció: az élet része, és önmagában semmi köze nincs a lelki betegségekhez.

Ez egy ellentmondásos érzéshalmaz, amit nagyon sokszor átélünk, amikor valami végérvényesen megszűnik az életünkben. Hullámzó lelkiállapot, nagyon változékony. A gyászoló például képes az örömre: más dolgok mellett ez különbözteti meg a depressziós állapottól.

Miben tér el a vigasztalódás és a „befejezett” gyász? Létezik egyáltalán feldolgozott gyász?

Graf Orsolya: Ha az elvesztett személyre idealizálás vagy irreális kritikák nélkül, a valós kapcsolatra már jó érzéssel, békességgel tudunk visszagondolni, akkor az a gyász feldolgozottnak tekinthető. De ettől még a veszteséget nem lehet meg nem történtté tenni, az elvesztett személy hiánya az életünk részévé válik. Ha végigdolgoztuk magunkat a gyászon, ez a hiány továbbra is jelen lesz, de már nem okoz fájdalmat.

Emőke: A Gyászfeldolgozás Módszer felől nézve a feldolgozásnak elemi része az, hogy minden olyat megfogalmazunk, megkeresünk magunkban, amit a másiknak nem tudtunk kimondani, amíg élt, vagy amíg a kapcsolat élt. Az igazán fájdalmas érzések abból fakadnak, hogy egy veszteség – szakítás, költözés, halál, eltávolodás – után ott maradunk ezzel a hiánnyal, és minden vágy, álom, remény, ki nem mondott szó ott örvénylik bennünk tovább. Amikor ezeket megfogalmazzuk és kimondjuk, akkor megbékélünk, mert nem érezzük többé azt, hogy befejezetlen a kapcsolat. Ugyanakkor – ahogy Orsi mondta – a hiány tovább él: mindig picit bánatosak leszünk, ha arra gondolunk, akit elvesztettünk. Ez a bánat azonban már egy természetes dolog, amit nem lehet és nem is kell eltüntetni.

Lehet megvigasztalódva szomorúnak lenni.

A Gyászfeldolgozás Módszer név hallatán feléled a remény a gyászolóban, hogy itt egy „tuti recept”. Ahány ember, annyiféle gyász: tényleg van út, ami mindenkinél működik?

Orsolya: Nekem a módszer elsajátítása után is az a tapasztalatom, hogy tuti recept nincs. Pirula-értelemben nincs. Az emberek azt szeretik, hogy ha betegek, elmennek az orvoshoz, és kapnak gyógyszert, amitől jobban lesznek. De azt nem szeretik, amikor az orvos azt mondja, hogy igyanak, mozogjanak eleget, kerüljék a stresszt és egyenek egészségesen – mert mindez energiabefektetéssel jár. Nem véletlenül létezik a gyászmunka kifejezés: ez valóban munka.

A gyászfolyamat abban a pillanatban kezdődik, mikor megtörténik a veszteség, és sok apró, helyes döntés meghozatalán keresztül, lassan lehet azt feldolgozni.

A Gyászfeldolgozás Módszer alapgondolata, hogy a gyász soha nem könnyű és gyors, nem lehet bekapni rá egy bogyót, és nem lehet csak megvárni, amíg elmúlik. Ez a módszer egy cselekvésen alapuló program, amit mindenkinek saját magán kell végigcsinálnia. Éppen ezért működőképes: megragadja a gyász univerzális, mindenki által tapasztalt, lényegi elemeit, ugyanakkor arra épít, hogy minden veszteség és minden ember egyedi, és senki nem tud a másik helyett aktívan részt venni a gyászában. Bár a veszteség az embert a legbelső magjáig feltöri, a gyászmunka ki is pucolja az ember bensőjét, és ha kínok kínját éli is át, utóbb azt tapasztalja, hogy több lett általa.

Korábban volt szó arról, hogy a gyászoló képes az örömre, de Orsolya említette azt is, hogy aki gyászol, látszólag úgy éli az életét, mint mások. Belülről hogy néz ki a gyász?

Orsolya: A gyászoló, amikor igazán mély gyászba esik, azt érzi, hogy nem él. Nem él, csak automatikusan cselekszik, egyfajta katatón állapotban van. Felkel, reggelizik, munkába megy, mint mindenki, de ő azt érzi, hogy ez nem élet. Ismétli a tevékenységeket, és várja, hogy egyszer csak elmúljon ez az állapot. Mivel nincsenek ismeretei arról, hogy mi a gyász, és hogy nem elég a puszta várakozás,

elhiteti a környezetével, hogy ő jól van, teszi a dolgát és beleragad ebbe az ál-életbe – az az igazán tragikus, hogy ezt sokszor még tetszetősre is formálja.

Végigcsináltam, tudom, milyen az, amikor az ember nem él: beleragad a múltba és vakká válik a jövőre, a jelennek pedig rabja lesz, mert mindig csak a következő órát akarja túlélni. Lehet, hogy a környezet számára a gyászoló ugyanaz az ember maradt, de belül óriási változás történik, például elveszíti a sebezhetetlenség érzését. A gyász beszűkíti az ember cselekvési spektrumát, a perspektívát pedig a „de minek?” érzése váltja fel.

Egy ilyen gyászfeldolgozás tanfolyam sok eszközt ad a gyászoló kezébe. Melyek ezek?

Emőke: Ahogy Orsi is mondta, gyászolóként sokszor egy passzív, elmagányosodott állapotba kerülünk: mondjuk azért, mert a környezetünk reakcióitól elzárkózunk, mert már nem tudjuk elviselni az – egyébként jó szándékkal mondott – közhelyeket, hogy majd lesz jobb, erős leszel stb.

A Gyászfeldolgozás Módszer lényege, hogy ebből a passzív, izolált állapotból aktív, cselekvő állapotba mozdítja ki a résztvevőt,

ami egy nagyon reményteljes mozzanat – és innentől a gyász kapcsán máris az életről beszélhetünk. A legfontosabb mégis az, hogy a gyászoló valahogy visszatérjen az életébe, a jelenébe. Ez a módszer egy későbbiekben is hasznosítható technikát ad, amit minden további veszteség esetén is alkalmazhatunk, és minden újabb felmerülő, ki nem mondott érzést a helyére tudunk tenni, és kommunikálni tudjuk afelé, akit elvesztettünk. A gyászfeldolgozás során elemi tapasztalatot szerzek arról, hogy képes vagyok hatni az érzelmi reakcióimra, önmagammal szövetségre lépve segíthetek magamnak, és nem vagyok kiszolgáltatva az olyan „végtelenített lemezeknek” a fejemben, mint a „mi lett volna, ha”, „miért pont neki kellett meghalnia”, vagy a „miért nem mondtam neki ezt meg ezt”. Én azért tudtam nagyon lelkesen a módszer mellé állni, mert a magunk kompetenciájára, bátorságára épít, arra a meggyőződésre, hogy tudunk hatni a saját életünkre, és lehetővé teszi azt is, hogy a veszteséggel együtt is teljes életet éljen az ember.

Térjünk át a környezet felelősségére: a beszélgetés elején már elhangzott egy példa arra, hogy bizonyos mondatok többet ártanak, mint használnak, még akkor is, ha jó szándékból születnek. Mit nem szabad mondani annak, aki gyászol?

Emőke: Ne mondjuk, hogy ne sírjon, ne szomorkodjon, hiszen ezzel azt kérjük tőle, hogy ne érezze, amit érez, ez pedig paradoxon, teljesen lehetetlen. Ne mondjuk azt sem, hogy legyen erős, mert ezzel abba a csapdába csaljuk, ahol majd a végtelenségig erősen tartja magát, és az ilyen elvárások miatt nem engedi közel magához az érzéseit. Ne mondogassuk, hogy foglalja el magát, mert az az egyik legnagyobb veszély, hogy egy életen át elfoglalja magát mással ahelyett, hogy meggyógyítaná a lelkét. Ne mondjuk azt se, hogy „majd lesz másik”, vagy „pótold”,

és végképp ne biztassuk azzal, hogy majd az idő megoldja, mert az idő önmagában nem kezd semmit a helyzettel.

És ne mondjuk neki, hogy „tudom, mit érzel”, mert azt valójában soha nem tudhatjuk – csak azt tudhatjuk, hogy hasonló helyzetben mi mit éreztünk.

Mit tehetünk olyan esetben, ha közösen gyászolunk valakit? Hogy segíthetjük egymást, és hogy kerülhető el, hogy a veszteség miatti fájdalom esetleg megmérgezze az élők közti kapcsolatokat?

Emőke: A közös veszteségnél az segít, ha kimondjuk, ha emlékeztetjük egymást arra, hogy mindenki másképp gyászol. Ne kérjük számon egymást, hogy te miért nem sírsz, miért nem imádkozol, miért nem jössz a temetőbe. Tisztelni kell a gyász egyediségét, és ha kell, újra és újra emlékeztetni rá.

Orsolya: Szerintem nincs olyan, hogy közös gyász, csak egy időpontban történt veszteség. Azért nincs, mert abban a „veszteség-batyuban”, ami ilyenkor a gyászolók vállára kerül, mindenkinek más van: más emlékek, más fájdalmak, másfajta hiány.

Mindenkinek a saját batyujával kell kezdenie valamit

akkor is, ha az elveszített személy ugyanaz.

Halottak napja lesz nemsokára: aki épp egy gyászfolyamatban él, annak ez különösen megterhelő időszak lehet. Hogyan lehet ezen enyhíteni?

Orsolya: Sehogy. Akit veszteség ért, az egy hiánnyal él együtt, és ez a hiány időről időre szembejön: halottak napján, karácsonykor és más ünnepekkor nagyon szembetűnő, demonstratív dolog az, hogy akit szerettünk, az nincs ott. Főleg az első években jelent ez rettentő nehézséget.

Emőke: Halottak napja sokáig az egyik legkedvesebb ünnepem volt, de legutóbb, az édesanyám halálát követő november 1-jén eltűntek ezek a jó érzések, haragudtam emiatt. De nem mindenki van így vele, lehet, hogy sokakat épp közelebb visz a gyászához, vagy segít neki átbillenni egy könnyebb állapotba.

A gyász nem kiszámítható. A rítusaink kiüresedtek: ezek helyett maradt az önsegítés és a támogató szeretetkapcsolatok megléte, a saját rítusok teremtése.

Kívülállóként hogyan lehet valódi segítséget nyújtani a gyászolónak?

Orsolya: Szerintem két dolgot lehet tenni. Egyrészt mindig meghallgatni, amikor beszélni akar róla. Mindegy, hogy mikor, hány órakor, mindegy, hogy egy, öt vagy tíz év múlva – hallgassuk figyelemmel, jelenléttel, tanácsok osztogatása és ítélkezés nélkül. Elhúzódó gyász esetén nagy a veszélye annak, hogy a gyászoló már nem is mondja ki, ami benne zajlik, hiszen sok idő telt el, és a környezete megunta hallgatni.

Emőke: Itt fontos megjegyezni, hogy akkor hallgassuk meg, ha tudjuk, hogy van rá időnk. Ha csak öt percünk van, akkor inkább egyeztessünk egy alkalmas időpontot. És csak akkor hallgassuk meg, ha úgy érezzük, hogy elbírjuk. Jó lenne, ha mindig mindannyian meg tudnánk egymást hallgatni, de nem mindig vagyunk abban az állapotban.

Orsolya: A másik: inspirálni – de nem sürgetni – őt arra, hogy foglalkozzon a gyászával, és tegye meg a következő lépést. A lényeg, hogy ne süppedjen vissza a passzivitásba: lassan, de folyamatosan törődjön a gyógyulással. Aki segíteni szeretne, fontos, hogy tájékozódjon: a Gyászfeldolgozás Módszer Magyarország Központ honlapján és a Gyászfeldolgozás Módszer közösségi oldalán szakmailag is hiteles, közérthető, ingyenesen elérhető ismeretanyag segíti a keresőt azzal kapcsolatban, hogy hogyan vehet részt tényleg gyógyítólag a gyászfolyamatban.

Borítóképünk illusztráció. Forrás: Shutterstock